Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Kustár Rozália: A népi gyógyítás hagyományai a német nemzetiségű Hartán és a szlovák Dunaegyházán
KUSTÁR ROZÁLIA A NÉPI GYÓGYÍTÁS HAGYOMÁNYAI A NÉMET NEMZETISÉGŰ HARTÁN ÉS A SZLOVÁK DUNAEGYHÁZÁN A népi gyógyítás a hagyományos köznapi kultúra részeként működött, és néhány eleme működik még napjainkban is. Régen szinte minden családban volt valaki, többnyire az asszonyok, akik ismerték a népi gyógyító tudásnak legalábbis egy jelentős részét. „Majdnem mindenki tudta ezeket, ha használt, terjedt a híre" (Harta). Természetesen minden közösségben voltak gyógyító specialisták is, akik a közösség tagjaiból kerültek ki. Jelen közlés 1995-ben és 2005-ben Dunaegyházán, szülőfalumban és 2005-ben Hartán gyűjtött anyag kivonatát tartalmazza.1 Az adatközlők adatai alapján az 1920- 1930-as évektől kapunk képet az alkalmazott, részben már elhagyott, de részben ma is használatos gyógymódokról. A gyűjtés során a hartai adatok sokasodtak meg annyira, hogy ezek adják a közlés gerincét, míg a dunaegyházi anyag összehasonlító információként szerepel. Hartán időbeli összevetésre is mód nyílhat, hiszen Fél Edit 1935-ben megjelent Harta néprajza című tanulmányában több olyan, akkor ismert gyógymódot idéz, melyekről mostani adatközlőim már nem tudnak, bár az új gyűjtés anyaga is tele van archaikus elemekkel. Az állatok gyógyítására vonatkozó adatokat külön közlésben kívánjuk összefoglalni. A 18. század első felében Dunaegyházára települő szlovák illetve Hartára települő német népesség a kiindulási területek középkori gyökerű népi gyógyításának gyakorlatát hozta magával. Bár mindkét település a két világháború közötti időszakig viszonylag zárt közösségként működött, léteztek olyan kapcsolatok, egymásra hatások a környező magyar illetve más nemzetiségű településekkel, melyek következtében a több évszázados egymás mellett élés során az információáramlás új hagyományt teremtett, és esetenként a különbségek összemosódásához vezetett. Többen eljártak a környező településekre (a dunaegyháziak pl. Dunaföldvárra) vagy távolabb, Budapestre szolgálni, a férfiak közül sokan kerültek el mindkét településről hajósnak, stb. A „távolsági” kapcsolatoknak a gyógyító hagyományban is nyoma maradt. Ilyen volt például az a piócás ember, aki bizonyos rendszerességgel jött el Dunaegyházára, egy ház udvarán fogadta a betegeket, és úgy tartják, az egyháziak körében akkor sokan elsajátították a piócázást. Volt, akit más településre vittek gyógyítóhoz,1 2 de tudunk olyanról is, amikor elszármazott haltaihoz falubeli kenőasszony járt fel Budapestre. A legtöbb közölt gyógymód, eljárás általánosan ismertnek tűnik a régióban Gryneus Tamás (1974) és Mészáros Ágnes (1990; 1997) gyűjtései alapján. Ez tűnik ki Szabó Sándor szakdolgozatából is, aki 1982-ben a Hartával szomszédos Dunapataj gyógyászati ismereteit elemezte.3 Van azonban néhány olyan elem, amit az eltérő nemzetiségi hagyományok erősítenek. Ezek szétválasztása nagyon nehéz, és a legtöbb esetben nem lehet egyértelmű, 1 Terjedelmi okok miatt a részletes anyagközlés egy következő tanulmány része lesz. 2 Egyik adatközlőnknek kiskorában reggelre mindig beragadt a szeme. Azt mondták, Budapestre vigyék egy asszonyhoz. Diónyi csomagba ruhába kötöttek ott valamit a nyakába, de az sem segített. 3 Közületien kézirat. A betekintés lehetőségét köszönöm Szabó Sándornak és Schil Tamásnak, a dunapataji múzeum vezetőjének. 141
