Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Székelyné Kőrösi Ilona: A kecskeméti cigányság identitástudata napjainkban
A Cigány városhoz kötődő későbbi emlékek kevésbé idillikusak, és részben arra is magyarázatot adnak, miért féltek később sokan cigány származásuk bevallásától. 1944- ben a közelben volt az ún. téglagyári gettó, ahová nemcsak zsidók, hanem cigányok is bekerültek. A háború végén a német és az orosz katonák egyaránt megerőszakolták a nőket; volt aki elmenekült, a kislányokat nagykendőkbe bugyolálták, beöltöztették öregasszonynak. 1956 őszén Tiszakécske után a kecskeméti cigányvárost is lövések érték. „Bejöttek az oroszok, minden házba bementek. Papával az ágy alá bújtunk. Kitereltek bennünket a cigányváros szélire, a férfiakat elvitték. Nők, gyerekek vigyázzba kellett ott állni fél napig mozdulatlanul. Kata unokahúgom letérdelt és imádkozott. Anyám fogta Böbikét. A férfiakat elvitték a Bajcsy-Zsilinszky utcán, apámat, nagybátyámat is. Fekete István nagybátyámat (17 éves volt) agyonlőtték, mögötte apám torkában akadt meg a golyó. Bevitték őket a rendőrségre. Több napig bent voltak. Mi is elmentünk a Cigányvárosból egy időre. Amikor hazaköltöztünk, az egész ház fala tele volt golyónyommal, körbe volt lőve. ”21 A rossz emlékek közé tartoznak a kényszer-tetűirtások, amikor rendőrkordon vette körül a cigányvárost és a lányokat is kopaszra nyírták. A kecskeméti cigányság néprajzi hagyományait kevesen gyűjtötték és szinte alig készültek kifejezetten róluk szóló tanulmányok. Ugyanakkor rendkívül gazdag a történeti- néprajzi források anyaga, és számos adat szól róluk egyéb témájú, történeti, művelődéstörténeti tanulmányokban. A cigányváros egykori vályogházairól készült fotók a Néprajzi Múzeumban találhatók, dal- és zenekultúrájukat az 1950-es években dr. Kálmán Lajos kutatta. Életmódjuk, szokásaik és hiedelmeik ma is gyűjthetők, sok esetben keverednek a többségi magyar lakosság hagyományaival és arra is találunk példát, hogy a magyarság körében már kihalt szokás él tovább.21 22 Szokások és hiedelmek sora kapcsolódik a terhességhez és a szüléshez. (A kismamát meg kell kínálni, ha valamit megkíván, nehogy elmenjen a baba. Az újszülöttet megköpdösik, hogy egészséges legyen. A látogatónak le kell ülni, nehogy elvigye az álmát. A fürdővizet este nem szabad kiönteni, csak reggel, nehogy kiöntésék a gyerek álmát. A gyereket nem szabad megcsodálni, nehogy szemmel verjék. Minden gyereket megkeresztelnek, félnek, nehogy pogányként haljon meg. Hazaérve ezt mondják: „Elment a pogányka/hazajött a bárányka”, stb.) Körükben is óriási változás történt a névadási gyakorlatban. Mára nemcsak az egykori, konkrét jelentéssel is bíró cigány keresztnevek tűntek el, hanem a kedvelt „szent” nevek (János,Mária) is megritkultak, nem egy cigány vezetéknévhez kapcsolódik Jenifer, Mercedes, Melissa, Vivien, Renato.23 Bár egyre ritkábban, de még előfordul a leányszöktetés. Az emberi élethez kapcsolódó szokások és hiedelmek közül legmélyebbek a halálhoz és a halotthoz kapcsolódók. A virrasztás szokása máig megmaradt. „Amíg a föld fölött van a halott, addig virrasszák, ha két hét,akkor is. ” A virrasztáson a gyerekek is részt vesznek: „Ahány órakor meghalt, akkor gyújtunk gyertyát. Elkezdünk róla beszélgetni, meg sírni. ” A közelmúltban egy óvodáskorú kislány halt meg tragikus körülmények között a Kuruc téri iskola közelében. A környékbeli gyerekek a virrasztás miatt több napig nem mentek iskolába. Egy-egy virrasztáson 100 személy is részt vesz, eljönnek a vidéki rokonok is. A vendégeket kínálgatják, beszélgetnek. A halottat cigánymuzsikával búcsúztatják, a sírba tesznek egy üveg bort. Temetés után közösen imádkoznak az elhunyt házánál, nyáron este 8 órától, télen 7 órától, esti harangszókor. Az imát a legidősebb, 21 53 éves asszony elbeszélése. 22 Pl. a halottkísérés és muzsikálás. Vö.: Tari Lujza 1976. 137. p. 23 A nemzetiségek számára a közelmúltban adtak ki egy részletes magyarázatokkal ellátott utónévkönyvet. A névadási szokásokról lásd még: Rizsik Judit Katalin 2000., 110-114.p., André Barthélémy 1992. 15-16. p. 12
