Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)

IV. KULTUSZ ÉS KÖZÖSSÉGI HAGYOMÁNY

végén hazasiettek az asszonyok, és tüstént főzni kezdtek, a nagymise végén húsleveses igazi vasárnapi ebéddel várhatták férjeiket és gyermekeiket. A hétköznapi miséket, amelyek reggel 8 órakor kezdődtek, legtöbbször kevesen látogatták. Előfordult, hogy nagybetegért mondattak misét. Olyankor jelen volt a beteg egy-két hozzátartozója. A hétköznapi miséket, minként a vasárnapi kicsi misékei is, leggyakrabban halottakért mondatták a varsági családok. A halottért felajánlott mise lehetett évfordulós, pl. a halott születése, halála évfordulójára emlékező, lehetett névnapi és lehetett koszorúmegváltó. Az utóbbi misét nem sokkal a temetés után mondatták olyan rokonok, akik valamilyen ok miatt nem vettek, mert nem vehettek koszorút a halott temetésekor. A hallottért mondatott hétköznapi és vasárnapi kicsi misénken legtöbbször részt vettek a halott rokonai, hozzátartozói, szomszédai, jó ismerősei. A XX. század utolsó évtizedében több alkalommal megfigyelhető volt, hogy a legközelebbi hozzátartozó, pl. a halott özvegye a mise után meghívta a mise résztvevőit a templom melletti presszóba egy rövid vendéglátásra. A hajdani fekete koporsós gyászmisék emlékét idézi az 1912. évi varsági templomleltár egyik bejegyzése: „Fekete koporsó lábakkal a liberóhoz. 5 korona, özv. Ambrus Ferencné ajándéka ".

m A hallottért mondatott mise megrendelését a templomban kihirdették. A betegért mondatott miseszándékot nem volt szokás hirdetés útján nyilvánosságra hozni. Némely hétköznapi misét a rózsafüzér társulatok mondatták élő vagy elhunyt tagjaikért. Ezeken természetesen részt vettek a rózsafüzér társulat tagjai. A varsági tanyák népe a nagy távolságok ellenére gyalog járt misére. Ritka esetben fordult elő, pl. ha valaki mozgásszervi betegségben szenvedett, hogy szekérrel közelítette meg a templomot. Ilyen esetben a szekeret egy központi rokon, a posta, vagy a hajdani bikaistálló udvarába állították be. Mesélik, hogy Bálint Venczel küküllői molnár, mivel falábú volt, lóháton járt misére. A gyalogos misére járással függött össze, hogy a helyi köztudat szerint a sólyomkőiek vasárnap állítólag korábban keltek, mint hétköznap, hogy misére indulásuk előtt el tudják végezni a legszükségesebb ház körüli munkákat. A XX. század végi varsági közmegítélés úgy tartotta, hogy misére tisztán és ünneplő ruhában kell menni. Ez a férfiaknál általában öltönyt, különleges ünnepi alkalmakkor „székely ruhát" jelentett. A tisztaság és az ünneplő ruha követelménye a XX. század első felére is visszavetíthető. Az erről szóló emlékezések és a fiatalok mezítlábas misére járásának történetei nem mondanak ellent egymásnak. A mezítláb gyaloglók kezükben vitték cipőjüket, pampájukat, hogy kíméljék a hosszú úton, és a templom közelébe érve felhúzták azt. Mire a templom ajtaján beléptek, ünneplő ruházatuk teljessé vált. A XX. század végén halványulóan bár, de élt az emléke annak, hogy korábban a havibajos asszony lehetőleg nem ment misére.

185 Igyekezett távol tartani magát a templomtól az az asszony is, aki a mise napján erős haragot érzett valamelyik családtagja, rokona, szomszédja iránt. E sorok írója az 1990-es évek végén tanúja volt, amint egy fiatalasszony, aki szombaton még készült, hogy vasárnap templomba VAPI. Leltárak. 1912. A havibajos asszonyra vonatkozó tilalmak tekintetében vö.: VAJKAI Aurél 1943. 82-83.