Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
Újranépesedés. A Kecelre költözők származási helyei
Kecel, Bánegyháza, Dömötör és Polgárdi azonban nemcsak az itteni legelők miatt volt fontos a halasiaknak, hanem azért is, mert e területeken szénát kaszálhattak állataik teleltetéséhez. Kaszálni természetesen elsősorban a laposokban, a vizenyős völgyekben lehetett. Sok ilyen hely akadt annak idején Bánegyházán, Dömötörön és Kecel pusztán egyaránt. Földművelésről, pontosabban Kecelen, Bánegyházán és Dömötörön végzett földművelésről kevés szó esett a keceli határperekben, azonban a szomszéd pusztákon folytatott földművelést gyakran emlegették. A halasiak keceli földműveléséről szóló vallomások kis számából, bizonytalan jellegéből, illetve hiányából arra következtethetünk, hogy a halasiak jelentős mértékben nem folytattak földművelést Kecelen, Dömötörben és Bánegyházán, annak ellenére, hogy a táj más pusztáin más bérlők gyakran szántottak köles és egyéb gabonafélék alá ebben az időben. A halasiak keceli földművelésének látszólagos hiányát több okkal is magyarázhatjuk. Egyrészt valószínűleg nem akartak dézsmás földön szántani, hiszen a terményekből föltétien dézsmát szedett volna a kalocsai tiszttartó. Másrészt, miként már utaltam rá, Kecelt, Bánegyházát és Dömötört a halasi bérlet idején hatalmas rideg állatállománnyal rendelkező nagygazdák áren- dálták, akiknek valószínűleg megtermett a betevő falatjuk Halas határában is, és elsődleges céljuk e bérletekkel állatállományuk legelőjének biztosítása volt. Halas határa nem bővelkedett erdőkben. így érthető, hogy a XVIII. század elején a halasiak igyekeztek távoli pusztákról kielégíteni épület- és tűzifaszükségletüket. A Tegzes családról felvett 1752. évi vallomásokban több tanú beszélt arról, hogy annak idején, amikor a Tegzesek birtokolták Vadkertet, Csábort és Bőszért, rendszeresen hordták e puszták fáját Halasra. A Kecel környéki határperekben is többször emlegetik a halasiak favágását és fahordását távoli pusztákról, elsősorban Dömötörről és Polgárdiról. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy Kecel újratelepítése előtt a XVIII. század első három évtizedében Kecel, Bánegyháza, Dömötör és Polgárdi pusztákat állattartó halasi nagygazdák bérelték a kalocsai érsekségtől. Juhnyájak, marhacsordák és ménesek legeltek e puszták legelőin. Pásztorok birodalma volt a táj, akik úgy jártak és éltek Kecel földjén, mint mindenütt a Duna-Tisza közén. ÚJRANÉPESEDÉS. A KECELRE KÖLTÖZŐK SZÁRMAZÁSI HELYEI A Kecel környéki táj települési és népességi viszonyai a XVIII. század első felében A XVIII. század hajnala Kecelt pusztaként találta a Duna-Tisza közi homokhátság szélén. Kecel puszta azonban nem árválkodott egyedül a két folyó közti síkságon, mivel több tucat középkori falu hasonló sorsú elpusz9
