Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)

Községi igazgatás, faluközösségi önigazgatás

pedig így fogalmaztak: „Hogy pedig a helységbéliek magok ... bírákat válasz- szanak, az nékiek megh nem engedtetik, hanem hármat a Bíróságra candidálhatnak". A szövegből egyértelmű, hogy a három bírójelöltet a község kandidálhatja, vagyis jelölheti. A földesúr csak azt a jogot tartotta fönn magának, hogy a jelöltek listáját megnézze. Ha nem volt kifogása, megtörténhetett a választás. Mária Terézia Urbáriuma 1767-ben ennél szigorúbb rendet szorgalmazott. A 9. pont 1. paragrafusa szerint: „A Bírói hivatalra az Uraság báromat nevezzen, kik közül a Község egyet az Uraság Tisztjének jelenlétében szabadon válasszon". Ugyanígy rendelkezett az 1832-36. évi IX. törvénycikk is. Kecelen a XVIII. század középső harmadában valószínűleg az uradalmi instrukcióknak megfelelően a falu jelölte a három férfit. Jóváhagyásuk után, talán az érseki tiszt jelenléte nélkül is megtörténhetett a választás. A század végén, különösen pedig a feudalizmus utolsó évtizedében, a káptalani időkben, jelentősen szigorodott a helyzet. A történeti források nagyon szűkszavúak a bíróválasztási rendet illetően. Még a fennmaradt néhány választási jegyzőkönyvekben is csak azt olvashatjuk, hogy a felsorolt személyek „jelöltettek". Arról, hogy a falu vagy a földesúr jelölte-e őket, alig esik szó. Kivétel két esztendő: 1787- ben az „ex parte Dominii pro judice candidati sunt" kifejezés, 1846-ban pedig az „Uradalom részéről előterjesztettek a bíróságra" kifejezés utal arra, hogy Kecel esetében is élt a földesúr a törvényben biztosított jogával és - legalábbis az említett esztendőkben - képviselője nevezte meg a bíróválasztás jelöltjeit.

Hasonlókat írhatunk a földesúri képviseletről, részvételről is. A XIX. század első felében az uradalmi tisztek jelenléte a keceli bíróválasztáson már elmaradhatatlannak számított. 1810. november 2-án a kalocsai érseki úriszék jegyzőkönyvében feljegyezték, hogy a Kecelen tartott úriszék befejeztével megrendezték a bíróválasztást. Szerintünk mindebből az volt a nagy haszon, hogy az uradalmi tisztségviselőknek nem kellett újra kimenni a faluba. A káptalani időkben rendszeresen aláírta a keceli „bíróválasztó szék" jegyzőkönyvét a jelenlévő dékánkanonok és az uradalmi tiszttartó is. Az 1840-es években társult hozzájuk az ispán, egy erdőtiszt és az ácsi ispán.

1848. november 1-jén a megnyert szabadsággal élve 9 bírójelöltet állított Kecel népe. A választáson Csernus István Pest megye esküdtje felügyelt.

Joggal felmerülhetett a kérdés: kik választották a bírót? Erre a kérdésre Kecel megismert történeti forrásaiban nem találunk választ, de nem ad egyértelmű feleletet a magyar történeti irodalom sem. A történészeket általában az érdekelte, hogy a földesúr mennyi szabadságot engedélyezett a bíróválasztásnál. Ott volt-e a tisztje? Ellenőrizte-e a jelöltek névsorát? Stb. E kérdések tárgyalása rendre megtalálható a helytörténeti monográfiákban, de az a lényeges kérdés, hogy miként történt a választás, kinek volt „szavazati joga" a jobbágyfalu közösségében, már alig kerül szóba a történeti mun63