Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A népesség száma és társadalmi összetétele
linus és subinquilinus, vagyis házas zsellér és házatlan zsellér. Ezek a letisztult fogalmak azonban csak 1767 utánra érvényesek igazán. Ha korábbi időkre vetítjük vissza őket, nem biztos, hogy eredményes lesz a munkánk. Először is, 1767 előtt nehéz elkülöníteni a jobbágyot és a zsellért. Elvileg jobbágy az, akinek megfelelő számú igásállata vagyis „ tehetsége" van, és az időközönként sorra kerülő földosztások alkalmával a közösség „tehetsége" arányában földet oszt neki. Ezzel szemben a zsellér az lenne, akinek nincs megfelelő „tehetsége", vagyis igásállat állománya, és így nem részesül a határbeli földekből. A gyakorlat azonban úgy hozta, hogy az ügyesebb, szerencsésebb zsellér is szerezhetett igásállatot, tehát lett „fakultása", és így - ha nem is a jobbágyokéval azonos mértékben, de - neki is oszthatott földet a faluközösség. A két társadalmi réteg közti, 1767 előtti különbséget azonban még kellő alapossággal nem tisztázta a történettudomány. Valószínűleg azért, mert a gyakorlatban alig volt határ a kettő között. Ha igásállatra tett szert a zsellér, az alföldi földbőséges világban könnyen jobbágy lehetett belőle, a jobbágy viszont egy-egy katasztrófa, pl. dögvész után, esetleg a családfő halála után a jobbágyözvegy gyorsan a zsellérek sorába süllyedhetett. Ebben az időben, miként az 1744. évi keceli összeírásban is látható, a zsellérek két fajtáját eleve nem a házbirtoklásuk szempontjából különböztették meg, hanem aszerint, hogy van-e legalább egy kis igásállományuk, vagy egyáltalán nincs. Erre utal az „inquilini fakultates habentes" és az „inquilini cespitarii fakultates non habentes" kifejezés. Az utóbbi igen szegény zsellért, a korabeli magyar nyelvben „páston ülő zsellérnek" nevezték, utalva arra, hogy lakóhelye is a közösségi mezőn áll. Nézzük ezután az összeírás számszerű népességi adatait! Vagyoni helyzete feltüntetésével 1744-ben Kecelen összeírtak 82 úrbéres jogállású személyt, egyszerűbben fogalmazva: jobbágyot. Hozzájuk számíthatjuk még a két bírót, akiknek nevét ismerjük. Ez összesen 84 név. Kérdés, hány ember húzódott meg a családfőkkel jelzett háztartásokban. Viszonylag egyszerű dolgunk lenne, ha az ilyenkor szokásos szorzószámmal, öttel beszoroznánk az összeírt neveket. Kapnánk 420 főt. Valószínűleg nem is sokat tévednénk. Itt azonban az összeírás fentebb már jelzett ellentmondásai és következetlenségei miatt ezt a szokást nem alkalmazzuk, mert nem biztos, hogy jő eredményre vezetne. Nem tudjuk ugyanis a kiscsaládok, illetve a demográfusok nyelvén szólva, a családmagok számát. Azt gyanítjuk, hogy egy-egy összeírt név mögött egy-egy háztartás húzódik meg, de hogy egy-egy háztartás hány kiscsaládot foglal magába, vagyis nősek-e a háztartáshoz tartozó zsellérek vagy nem, azt nem tudjuk. Analógiák alapján föltételezzük, hogy az összeírt nevek többsége mögött kiscsaládok húzódtak meg. Ez összefügghet a friss településsel, amikor elsősorban fiatalabb házasok érkeztek. Valószínűleg csak azon a három helyen számolhatunk nagycsaláddal, vagyis egy kenyéren élő két házaspárral, ahol az első rovatban kettest írtak. Nyolc 37
