Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
gazdának. Ugyanakkor a nyomási csikósnak egy pár lótul, az ökörcsordásnak egy pár ökörtül adtak egy kenyeret a megszabott pénzen kívül. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy a gazdák soroltak a kenyéradásban. A kenyérért a bujtárok jártak el a faluba vagy a kenyérváró helyekre. Ha a számadó gondatlan volt, néha több napig is kenyér nélkül maradtak a bujtárjai. A pásztorfogadási szerződések tanúsága szerint a pásztorok többsége Szent György napján (április 24-én) lépett szolgálatba, és szerződése a következő év Szent György napjáig tartott. Következésképp, az új pásztorokat az év első hónapjaiban, néha januárban, néha csak áprilisban fogadták meg. Az első tanácsi protokollumkönyv befejezésekor, 1821-ben még ez a XVIII. századi szokás járta. A harmadik protokollumkönyv kezdetekor, 1839-ben már más rendszert figyelhetünk meg. A régi Szent György-nap helyett a pásztorok szegődési ideje január 1-jétől a következő év január 1-jéig tartott. A pásztorfelvétel tényét pedig mindig december 24-én, Ádám-Éva napján jegyezték föl, tehát ekkor fogadták meg a nyájak őrzőit. Pásztorélet A pásztorfogadási egyezségekben csak egy-egy állatfajta, illetve nyáj vezető pásztorát, a számadót jegyezték fel név szerint. Vele tárgyalt a tanács. Neki adták át az állatokat, és neki kellett számolni velük. Övé volt a nyáj megtartásának felelőssége. Az állatokkal azonban legtöbbet a bujtárok foglalkoztak, akikről nem esik szó a pásztorfogadások jegyzőkönyveiben. Legfeljebb annyi, hogy kötelezik a számadót szükséges számú alkalmas búj tár tartására. Ennek érdekében adják a jelentős pásztorbért, pl. a külső pásztorok bérében juttatott subákat, csizmákat, élelmiszereket stb. E juttatásokból fogadta és tartotta a számadó a bujtárjait. Nem tudjuk, hogy a belső pásztorok tartottak-e bujtárokat. Mindenesetre valószínűnek látszik. Pl. a tehéncsordás, ökörcsordás, nyomási csikós. A külső pásztorok bujtárjairól azonban sokat olvashatunk, elsősorban az úriszéki perekben, amelyeknek gyakori szereplői voltak. A baromgulyás vagy a szilajcsikós legkevesebb két bujtárt tartott, de néha többet is. A nagyobb tapasztalattal rendelkező „vezető” bujtárt „öregbujtár"-nak, a fiatalabbat „kisbujtár”-nak hívták. Miként mindenütt, Kecelen is igyekeztek olyan számadókat fogadni a bírák, akik nem voltak szegények, hanem jelentős állatállománnyal rendelkeztek. Az ilyen számadókkal meg lehetett téríttetni az okozott kárt vagy az adósságokat. Ha arra került a sor, volt miből foglalni a bíróságnak. 1779-ben, amikor a kalocsai úriszék halálra ítélte Hegedűs, illetve közkedvelt nevén Rongy Pál keceli számadó gulyást, az elítélt 17 különböző szarvasmarhát hagyott hátra. Azokból az adatokból, amelyek a XIX. század elején a keceli gulyás 30-50 marhájának, valamint a szilaj csikós 20-25 marhájának telelteté127
