Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
összegszerűen meghatározta a külső pásztorok járandóságát. Ez az összeg látszólag független volt az állatok számától, a valóságban azonban nem. A bér meghatározásánál lehetőleg figyelembe vették a várható állatszámot. Ezzel magyarázható, hogy a bér összértéke a XVIII. század végén szinte évente változott az állatállomány számának arányában. A változékonyságra jellemző, hogy a gulyás bére mindenféle járandóságot pénzre átszámítva 1788-ban 90 Ft-ot, 1790-ben 151 Ft-ot, 1791-ben 224 Ft-ot ért. Általában a nyári hónapokban a tanács számba vette, hogy hány állat található a baromgulyás és a szilajcsikós rovásán. Ez után meghatározta, hogy egy állat után mennyit fizessenek az állattartó lakosok. A pénzt a kenyérbíró szedte be. Ugyancsak ő adta ki a pásztorok járandóságát. Azt mondhatjuk tehát, hogy a tanács tulajdonképpen meghitelezte lakosainak a gulyás- és csikósbért, amelyet később beszedett tőlük. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kenyérbíró egy bizonyos pásztortartó tőkével rendelkezett, amelyből kikiadta a pásztorok éppen esedékes bérét, és alkalmamként beszedte a lakosok tartozásait. A lakosok heverő nagyállataira kivetett járadék szorzószámát mindig úgy határozta meg a tanács, hogy a beszedett összeg magasabb legyen, mint az, amelyet a csikósnak vagy a gulyásnak kifizetnek. Ezt azzal indokolták, hogy az eladott és a megdöglött jószágok után a gazdák nem fizetnek, következésképp csak e többlet rászámításával szedhető be a bér. Emellett gyaníthatjuk, hogy az ilyen kalkuláció segítségével némi haszonra is szert tett a tanács, ami a sok kiadást tekintve fölöttébb ráfért. Mindenféle pásztorbér fontos összetevője volt a kenyér. A sokszor elnagyoltan fogalmazott pásztorfogadási egyezségek szövegeit ajánlatos alaposan tanulmányoznunk, ha helyes következtetésre akarunk jutni. A kenyérbér ugyanis alapvetően kétféle volt, annak ellenére, hogy a szövegekben legtöbbször csak hanyagul odavetették: „1 kenyér" stb. Abban az időben, amikor a csikós és a gulyás bérét még általánosságban határozták meg egy évre, tehát amikor e két pásztor kommenciót kapott, az egyezségben szereplő kenyér azt a kenyérmennyiséget jelentette, amelyet a pásztor hetente a falutól kapott. Ez a kenyérszám évszakonként változott. Nyáron több volt, télen kevesebb. Miként 1788-ban fogalmazták Végi Mihály gulyás szerződésében: „Nyáron minden hétre No. 8 kenyér, télen pedig, amidőn bent fognak lenni 4 kenyér fog nékiek adatni". Nehezen tisztázható, hogy ilyenkor a faluházánál a község szakácsnője sütötte-e a pásztoroknak szánt kenyeret, vagy pedig sorolva a lakosoktól szedték össze azt. Talán az utóbbi volt a gyakoribb. A belső pásztorok esetében, illetve az 1820-as, 30-as évek tájától valamennyi pásztor bérében a kenyér szerepeltetése másként értelmezendő. Az ilyen szerződésekben a kenyérszám évente és marhaszám után értendő. Pl. Fehér Leopold gulyás szerződésében 1839-ben: „Minden egy darab marhátul 30 kr. és egy kenyér". Vagyis évente 30 krajcárt és egy kenyeret kellett adni a 126
