Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
juhász volt. Bordás Györgyöt 1770-ben az úrbéri tabella készítői % telkes jobbágyként, tehát gazdag emberként írták össze. Ugyanebben az évben egy perben elmondta magáról, hogy valamikor juhászként tevékenykedett. Szarvasmarhatartás A hagyatéki leltárakból és vagyoni egyezségekből képet alkothatunk a keceli családok XVIII-XIX. századi szarvasmarha-állományáról. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy nem volt itt olyan kimagasló a marhaállomány, mint az Alföld a nagy mezővárosainak határában. Ugyanakkor el sem maradt a környék hasonló adottságú településeinek (pl. Vadkertnek, Janko- vácznak, Kiskőrösnek) a marhaállományától. Azt mondhatjuk, hogy a XVIII. században és a XIX. század első felében elég volt a keceli szarvasmarha-állomány ahhoz, hogy biztosított legyen a földműveléshez szükséges igaerő, a táplálkozáshoz szükséges tej és hús egy része, valamint pénzforrásként piacra is kerülhessen a szaporulatból. Mindenesetre annyi marha és ló volt Kecelen, hogy a mezővárosok határából megismert pásztorélet kibontakozhasson. A XVIII. században és a XIX. század első felében a keceli parasztság még nagyszarvú, szürke magyar marhákat tartott. A kor keceli népnyelve ma már régiesnek tűnő kifejezésekkel különböztette meg a marhát korára, színére, nemére, termetére való tekintettel. A szarvasmarhákat a gazda családjának megtüzesített billegzővasával jelölték meg. A szarvasmarha-állomány egy része a faluhoz közel eső belső legelőn, más része félrideg állatként a külső legelőn legelt. A Kecelt benépesítő lakosság valószínűleg azonnal betelepülése után ezt az Alföld-szerte bevált rendszert alakította ki. A XVIII. században általában 400-600 marhát vertek ki a külső gulyára, amely Dömötörben vagy Bánegyházán legelt. Szénakaszálás után a kaszálókon is járt. Az állatokat a pásztorok rováspálcán tartották számon. Kecel határában általában egy külső gulya, vagyis barom járt. A számadógulyás és bujtárjai őrizték. A gazdák ide verték ki „heverő marháikat": a meddő teheneket, a nem igázott ökröket, tinókat, a növendék üszőket stb. Valószínű, hogy hóolvadás után, kora tavasszal verték ki a gulyát a külső legelőkre, ahol az a csikorgó hidegekig és a hó leestéig folyamatosan kint maradt. A legszigorúbb tél idejére minden gazda a szálláskertjében teleltette a barombeli jószágát is. Nem siettek azonban a hazahajtással. Késő őszig, kora télig hideg időben is kint járt a jószág. Többször előfordult, hogy borjúkat farkasok téptek szét Bánegyházán. A farkasok viszont ekkor is általában télen garázdálkodtak ezen a tájon. A belső legelőkön igás ökrök, fejős tehenek és kisebb borjúk legeltek. Az igás ökrök természetesen akkor, amikor nem volt rájuk szükség a gazda122
