Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
Ságban, pl. a tavaszi és őszi szántások közötti időszakban, illetve amikor éppen nem igázták őket. A belső legelőkön a XVIII. század utolsó évtizedeiben, de talán már korábban is, háromféle csorda járt: ökörcsorda, tehéncsorda, borjúcsorda. A csordákról valószínűleg naponta hazajött a jószág, és az éjszakát a szálláskerti színekben, akiokban, istállókban töltötte. Természetesen itt is telelt. Lótartás Kecel határában kétféle ménes járt: a külső legelőkön a „szilaj ménes", a belső legelőkön pedig a „kezes ménes" vagy „nyomási ménes". Az előbbire a szilaj csikósok vigyáztak számadójuk vezetésével. Az utóbbira a kezes csikósok vagy nyomás csikósok felügyeltek. A kétfajta ménesből egy-egy járt a keceli legelőkön. A falu melletti kezes ménesben jártatták a gazdák azokat a lovaikat, amelyeket fogatolásra használtak, a szilaj ménesbe pedig a „heverő" szilaj lovaikat csapták ki. A kezes ménes lovai valószínűleg naponta hazajártak, és gazdájuk szálláskertjében töltötték az éjszakát. A szilaj ménes lovai csak a legszigorúbb télben szorultak be a faluba. Az esztendő nagy részében éjjelnappal folyamatosan a legelőn tartózkodtak. Tulajdonképpen nehezen értelmezhető, de tény, hogy az 1840-es években „kezes lovakat" és „kotsis lovakat" emlegetnek a szilaj ménesben. Ugyanekkor volt nyomási ménes is. Valószínűleg fokozatosan egységesült a tartásmód, és kezdett elmosódni a kétféle ménes közötti különbség. Talán e folyamat végeredményének tekinthető, hogy az 1848. évi pásztorfogadáskor már nem esett szó szilaj és kezes csikósról, hanem alsó és felső csikósról. A régi szilaj ménest hívták alsónak, a régi kezes ménest pedig felsőnek. A csikósok rováspálcán tartották nyilván az eléjük adott lovakat és csikókat. A XVIII. századi keceli perekben néhányszor arról is olvashatunk, hogy gazdaember vagy bérese a falu melletti nyomási legelőn maga vigyázott éjszaka a kibéklyózott, kinyűgözött lovaira. Tolvajlási perekben olvashatjuk, hogy a betyár a „falu alól" vitte el a lovat. Ilyen éjszakai nyomási kinyű- gözésre, kipányvázásra valószínűleg a nagy dologidőkben került sor, amikor folyamatosan kellett otthon az igásló, és nem volt érdemes kiverni a ménesbe. 123
