Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
községi vezetéstől, amely kívülről, illetve felülről szemlélte tevékenységüket és működésüket. A családi keretek között őrzött nyájak, valamint a gazdatársulások nyájai mellett volt egy olyan juhfalka is, amely közösségi nyájnak számított: mégpedig a kosfalka. A gazdák ide verték ki öreg kosaikat és kosbárányaikat. A kospásztort nem a gazdák fogadták, hanem a község vezetői vették föl, úgy, mint a gulyást vagy a csikóst. Bérét a legeltetett állatok száma után határozták meg. A XVIII. században a keceli juhok többségét valószínűleg szabad ég alatt teleltették. A nyugati birkafajták elterjedésével bizonyára alábbszállt a ridegtartás jelentősége. A XVIII. század végétől egyre gyakoribbá vált, hogy a birkákat szálláskertek istállóiban, aklaiban, szárnyékjaiban teleltették. A bárányszaporulat és a tejhaszon mellett a XVIII-XIX. században a gyapjú határozta meg leginkább a juhászat jövedelmezőségét. Kecel népe számára is fontos pénzbevételi forrást jelentett a gyapjúeladás. A „nyírás" időpontja olyan jellegű háztartásviteli választóvíz volt, mint a mai ember számára a havi fizetésnap. Pl. szőlőeladási egyezségekben olvashatjuk, hogy a vételár egy részét a vevő a „tavaszi nyíráskor" fogja letenni. A gyapjút kereskedők vásárolták meg. Leginkább zsidók versengtek érte. Előfordult, hogy Kecel vezetői magukra vállalták a gyapjúértékesítés gondját is. A község, mint testület kötött szerződést gyapjúkereskedőkkel az összes keceli juhtartó nevében. A forrásokban többször találkoztunk a „tavaszi nyírás" és az „őszi nyírás" emlegetésével. Az „őszi nyírás" kifejezés első keceli említését 1766- ból ismerjük. A régi magyar fajta juhokat évente csak egyszer, tavasszal nyírták. A nyugati fajták elterjedése teremtette meg a kétszeri nyírás divatját, ami nagy vitákat váltott ki a korabeli gazdasági irodalomban. A kétszeri nyírás elterjedt volt a környező kiskunsági területeken is.64 A kereskedők csak fehér, tiszta, gané és bogáncs nélküli úgynevezett úsztatott gyapjút vettek át. A birkákat a juhászok nyírás előtt tehát úsztatták, vagyis többször egymás után végighajtották egy mély vízálláson vagy tavon. A bujtárok igyekeztek víz alá nyomkodva megmeríteni az úszó birkákat. Ez a művelet veszélyes volt emberre, állatra egyaránt. Nemcsak a birka dögölhetett vízbe, hanem belefulladhatott a bujtár is. 1774-ben már emlegették Kecelen az „úsztatót". A bárányhozam, a tejhozam és a gyapjú jelentősége koronként változott. Összességükben azonban számottevő jövedelmet biztosítottak. Ezzel függhet össze, hogy a XVIII. században több juhász meggazdagodott, és gazdasorba lépett. Említhetnénk Raffai Andrást a XVIII. századi Kecel leggazdagabb emberét, aki egy perben elmondta, hogy pataji lakos korában 64 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1965.122. - TÁLASI István 1936. 216. 121
