Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
A XVIII. századi magyar nyelv különbséget tett juh és birka között. Juhnak nevezték a régi fajtákat, pl. a magyar juhot, rackát, birkának pedig a nyugat-európai eredetű, értékesebb gyapjújú juhot, pl. a merinót. E különbségtételt a keceli forrásokban is megtaláljuk. Egyben példákat láthatunk arra, hogy a kétféle juh egymás mellett élt a keceli gazdák kezén. 1742-ben egy birkalopási perben, ahol az érsekség eltűnt nyugati birkáit keresték, szó esett a különböző juhfajtákról. A vádlottak egymás között „magyar juhot és rackát" cseréltek „birkáért". A saját juhaikat legeltető „kurta juhászokkal" ritkán találkozunk a keceli forrásokban. A keceli juhok többsége a XVIII. század második felében és a XIX. század első felében jobbágygazdák birtokában volt, akik néha családtagjaikkal, legtöbbször azonban fogadott juhászokkal legeltették falkájukat. A hagyatéki leltárak tanulsága szerint 1823-ban előfordult olyan keceli telkes gazda, akinek 500 öreg juha és 164 báránya volt. A kisebb jobbágygazdaságokban legtöbbször ennél kevesebb birka akadt. Gyakran olvashatunk egy-egy negyed- vagy féltelkes gazda 20-30-40 darabos juhállományáról. Ha valakinek csak ilyen kevés juha volt, gazdaságtalan dolog lett volna juhászt fogadni mellé, és önálló falkában legeltetni. Az ilyen gazdák társultak, illetve nagyobb gazdák nyájához csapták az övéiket. A juhtartó gazdatársulások tagjai a kicsapott állataik számának arányában járultak hozzá a megfogadott juhász béréhez. A társulás legtöbb birkát birtokló vezető gazdáját „öreggazdának" nevezték. A juhtartó gazdatársulások és a község viszonya valószínűleg többször változott az általunk áttekintett évszázad alatt. Valószínűsíthető, hogy a XVIII. század közepén jóval szorosabb volt a viszony, mint később, különösen, mint a XIX. században. A XVIII. század középső évtizedeiben a község mintha jobban azonosult volna a juhtartó társulat érdekeivel. A juhosgazdák nevében cselekedett, intézkedett. A XIX. században a község szinte kívülről szemlélte a juhtartó társulat ügyeit. Belső vitákban ítélkezett, elsimított, igazságot tett. A XVIII. század közepén még valószínűleg sok olyan nagy juhállománnyal rendelkező gazda akadt, aki családi falkában legeltette állatait. Kevesebb volt a falu össznépessége. Következésképp, ebben az időben kevesebb gazda társult juhlegeltetés céljából. Föltételezhetjük, hogy csak egy társulás volt, és ezzel magyarázható a juhos gazdák és a község testületének összefonódása. Az 1840-es években valószínűleg kevesebb olyan nagy magánnyáj akadt, amelyet családi keretek között őriztek. A népesség tetemesen megszaporodott. Valószínűleg nőtt a birkás gazdák száma is, de az egy kézben levő birkák számának átlaga nem emelkedett. Ezért a korábbinál nagyobb szerep jutott a juhtartó gazdák társulásainak, amelyekből több is akadt. Következésképp, függetlenedtek a 120
