Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
kévébe kötötték. Petrencés tisztabúza ekkor már nem fordult elő. A legnagyobb mennyiségben termelt gabonaféle a kétszeres volt, amelyet kevés kivétellel kévébe kötöttek. 3 000 és 7 000 kereszt között változott a falu évi össztermelése. Az árpa nagy többségét kaszálták, és petrencébe rakták. Éveken át csak 2-10 árpakeresztet vettek számba a falu határában. 1769-ben a nevezetes 9 kérdőpont 4. kérdésére adott válaszukban a keceliek arról panaszkodtak, hogy határuk „nem jól termi a zabot". Ennek ellenére a zabtermés nyomaival minden dézsmajegyzékben találkozunk. Mégpedig nem is kevés a dézsmált mennyiség. Általában azt mondhatjuk, hogy a zabtermés mennyisége egyharmada a kétszeres termésnek. Az 1760-as években a zab többségét petrencésen kezelték. Az 1770-es években nagyjából egyforma volt a petrencés és a kévés zab aránya, majd az 1780-as évektől fokozatosan növekedett a kévés zab részesedése, a petrencés pedig minimálisra csökkent. A köles mennyisége fölöttébb változónak tekinthető. Néha elenyészően kevés, néha sok termett. Kiemelkedően nagy kölestermést hozott az 1776-os esztendő. Ez valószínűleg összefüggött új földek felszántásával, konkrétan az Ökördi árendás puszta megszerzésével. Néha teljesen hiányzott a köles a lajstromokról. Nem biztos, hogy ez a kölestermesztés hiányát jelentette. A köles ugyanis később ért, mint a többi gabona, ezért legtöbbször külön jegyzék készült róla, ami könnyen el is kallódhatott. Ugyanakkor az is lehet, hogy a rapszodikusan megmaradt köles-dézsmajegyzékek az új földek felfogásához igazodó ritmust tükrözik. A kölest egyaránt kévézték és petren- cézték. Az arány szinte évente változott. A keceli dézsmajegyzékek harmadik „blokjából", az 1817-19. éviekből látszik, hogy a tisztabúza teljesen eltűnt. 1819-ben már hiányzott a kétszeres is. A kenyérgabonát egyszerűen rozsnak nevezték. Lehet, hogy ez csak terminológiai változás volt, de meghúzódhatott mögötte termékváltás is, ami összefügghetett a határ nagyfokú homokosodásával. Ekkortájt a rozs és a zab nagy többségét kévékbe kötötték, az árpát viszont szinte kizárólagosan petrencékbe rakták. Dézsmálás után a keceli parasztemberek a XVIII. században és a XIX. század első felében szekereken behordták gabonájukat a faluszéli szálláskertekbe. Itt asztagokba rakták. Ezután elkezdődött a nyomtatás. A gabonából ágyásokat terítettek, és ezeken jártatták a lovakat. A kitaposott magot „szórták", rostálták, ponyvára, illetve zsákokba szedték. A termés nagy részét szekérrel behordták a falusi házhoz, ahol kamrai hombárban, különálló udvari hombárban vagy föld alatti vermekben tárolták. A nyomtatás fölöttébb lassú munka volt és sokáig tartott. Egy perben azt olvashatjuk, hogy Rákóczi Mihály két hétig nyomtatta a gabonáját. Olvashatunk augusztus elején végzett nyomtatásról, de olyanról is, amely őszbe húzódott. Többször előfordult ez az időmeghatározó formula: „Ősszel, nyomtatáskor". 115
