Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
A XIX. század első felében már gyakran előfordult, hogy házat úrbéri telekkel együtt eladtak, tehát a teleknek valóságos pénzértéke volt. Az eladások gyakoriságát tükrözi az a rendelkezés, amellyel 1818-ban az érseki uradalom megtiltotta alattvalóinak, hogy urbáriális földeket adjanak el. Természetesen ezt a rendelkezést senki nem tartotta be, és az uradalom lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Csupán rendszabályozni és felügyelni óhajtotta az adásvételeket. Elrendelte, hogy minden adásvételt be kell jelenteni az uradalomnak, akinek tisztje felülvizsgálja. Követelte továbbá, hogy a házakat és a hozzájuk tartozó urbáriális földeket ne válasszák szét, vagyis ház nélkül földeket ne adjanak el. Az uradalmi tisztek általában jóváhagyták az adásvételeket, miután meggyőződtek a vásárlók teherviselő képességéről. A XIX. század első felében gyakran előfordult, hogy azért adtak el jobbágytelkeket, mert gazdája alkalmatlan volt a terhek viselésre. Ennyiben változott a világ a XVIII. század óta, amikor is az ilyen gazdától egyszerűen elvették a földjeit. 1835-ben például Savanyú Kovács Pálné, miután özvegyen maradt, beismervén, hogy nem alkalmas jobbágyi terhek viselésére, egyik vejének eladta házát, fél jobbágytelkét és szálláskertjét 800 forintért.54 Természetesen a XVIII. század végén és a XIX. század első felében a keceliek legtöbbször öröklés útján jutottak jobbágytelekhez. Nincs itt arra terünk és lehetőségünk, hogy a feudalizmus kori öröklési szokásokat ismertessük. Csupán néhány sajátosságra, jellegzetességre utalunk. Abban az időben természetesnek számított, hogy a fiú- és leánytestvérek nem egyformán örököltek. A szántóföldeket, réteket és a legfontosabb munkaeszközöket a fiúk örökölték, akikre újabb családok alapítása és eltartása várt. A lányok, akik férjhezmenetelükkel bekerültek férjük nemzetségébe, és további életüket annak vagyoni helyzete határozta meg, az apai vagyonból a fiúknál jóval kevesebbet kaptak. Más tájakhoz hasonlóan itt is a „rúgott" borjú, esetleg valami más állat számított a leggyakoribb leányörökségnek. Gazdagabb családokban részesedhettek az apa által „szerzett" szőlőkből, kertekből is. Gyakran előfordult, különösen, ha a testvérek az apa halála után osztozkodtak, hogy a lányokat pénzzel elégítették ki. A gazdagabb telkes jobbágyok még életükben igyekeztek fiaik leendő megélhetését biztosítani. Ha alkalom adódott rá, megvették az eladó telki földeket, és azokat átadták a családközösségből kiváló házas fiaiknak. Esetleg szőlőket, kerteket, zsellérházakat vásároltak össze, hogy ezekből elégítsék ki egyes fiaikat. A szegényebbek általában nem juthattak el odáig, hogy telki földet és újabb jobbágyházakat vegyenek. Az ilyen gazdafiúknak az ősi házon és apai birtokon kellett osztozkodni. Következésképp, a fiúk általában * KKL. Úr. ir. Kecel. 1835/48. 108
