Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Juhász Antal: Bárth János köszöntése
házbelső megteremtése. A halasi terepmunkán és számos más Duna-Tisza közi település határjárásán nevelődött „tanyakutató” néhány hét alatt megoldotta a Bács- Kiskun megyei vezetőktől rárótt penzumot: a 19. század végére jellemzővé alakítatta a 20. századi tanyát, összegyűjtötte a berendezéshez szükséges tárgy- és eszközállományt. A megye ambiciózus állami és pártvezetői megnyithatták az ország első tanyamúzeumát. A tanyamúzeum létesítésének hozadéka a „Tanyai település és építkezés Lajostnizsérí' című tanulmánya (Jászberény, 1974.), amely a hazai szakirodalomban először ismerteti a kései tanyásodású puszták (Lajos és Mizse) településtörténetét és hagyományos építkezését. Addig a „két víz közi” falusi, városi parasztházakról és tanyákról gyűjtőfüzeteiben sok alaprajz, vázlatrajz és interjú, jegyzet halmozódott föl. Az 1960-as évek vége felé a Néprajzi Múzeum és az Országos Műemléki Felügyelőség megszervezte a tradicionális népi építészet, más kifejezéssel a népi műemléknek minősülő parasztházak, szakrális építmények, kisipari műhelyek vizsgálatát. Az ország minden településére kiterjedő kutatásban elsősorban múzeumokban dolgozó néprajzkutatók, kívülük építészmérnökök és egyetemi hallgatók vállaltak részt. A dokumentálásra érdemes épületekről, telkekről (épületegyüttesekről) pontos alaprajzot, helyszínrajzot, indokolt esetben részletrajzokat, jó minőségű fényképeket és népi építészeti leírást kellett készíteni. Hamar kiderült, hogy egyedül igen hosszadalmas a munka, különösen tanyás településeken, ahol a dokumentálásra alkalmas épületek földerítése is több napot kívánt. Maga az épületfölmérés segítséget igényel és két személy részvételével a kutatómunka megosztható, pl. az egyik jegyzeteket készít, a másik fényképez. 1971-ben fogtunk össze Bárth Jánossal. Mindketten közel tucatnyi Duna-Tisza közi település népi műemléki vizsgálatára kaptunk megbízást. Kalocsáról illetőleg Szegedről autóbuszon utaztunk a „kutatópontokra”, ahol gyalog vagy kölcsönkért kerékpáron jártuk az utcákat, dülőutakat. Mindegyikünk a maga kutatópontján rajzolt, jegyzetelt, fényképezett, a másik fogta a mérőszalag végét, jelezte a méreteket és szükség esetén följegyzést készített. Gyorsabban haladt a munka és megkétszereződtek ismereteink a táj népi építészetéről. Nagyobb településeken megaludtunk és másnap reggel folytattuk a gyűjtőmunkát. A Kiskunhalas határából leszakított, önálló közigazgatású faluvá szervezett Balotaszállás, Imrehegy, Kunfehértó, Pirtó és Zsana kutatására én kaptam megbízást. 1971. október 11-12-én, napsütéses őszi időben a volt Szeged-Alsótanyával határos Balota pusztával kezdtük a munkát. Október 13-án már Kecelen jártunk, ez Bárth János „faluja” volt, és ott én fogtam a mérőszalag másik végét. A Zsák utcában szép, párhuzamos elrendezésű, búboskemencés „parádés szobára” leltünk, a nagygerendájába ezt vésték: „Ezen házat építette Tusori József és Czobor Móri 1856-ban." Másnap, október 14-én mentünk Imrehegyre, melyet a halasi Debeák és Felsőkistelek puszta egy részéből és a Kecelhez tartozó Tüskös és Szarkás pusztából szerveztek szocialista községgé. A falunak a futóhomok közepére épített tanácsháza mellett ekkor egyetlen utcája volt és népességének 95%-a tanyán lakott. Bárth János akkor vitt el a Debeák pusztai Gyenizse tanyára, melyet még 1964-65 nyarán, egyik határjárásán derített föl. A homokbuckás táj lágy hajlatait őrző, kerítetlen, akácfákkal szegett tanya nádtetős lakóháza és tizenvalahány kisebb-nagyobb gazdasági épülete úgy állt előttem a tiszta, felhőtlen koraőszi égbolt alatt, mint a paraszti múlt 9
