Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)

Egy tudomány forrásvidékén - Voigt Vilmos: Újabb adatok a magyar folklór forrásismeretéhez

XX. Domanovszky György: A két faragó Kapoli. Budapest, 1955.

XXII. Kocsis Aranka: Zoboralji hímzések. Budapest, 1994.

XXIII. Kardalus János: Székely festett bútorok. Budapest, 1995.

XXIV. Sáfrány Zsuzsanna. Régi szűcsrajzok. Budapest, 1996.

XXV. Szalontay Judit: Csornai menyecskekendők. Budapest, 1999.

XXVI. Selmeczi Kovács Attila: Nemzeti jelképek. Budapest, 2001.

Természetesen ugyanilyen fontosnak tartjuk, hogy a gazdag kéziratgyűjteményekből is jelenjenek meg reprezentatív publikációk, lehetőség szerint egész munkák kiadásai. Szerencsére az utóbbi időben a népi írásbeliségnek több, témájában egymástól különböző ilyen publikációja született meg, főként a Néprajzi Közlemények köteteiben. A rajzok köréből eddig Dudás Juli színes rajzai váltak közismertté (életrajzi könyvében, hanglemez-borítón, képeslapon stb.),11 ám ezek éppen nem a Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben őrzött rajzok (vagy azok újrarajzolásai).

A Néprajzi Múzeumban összegyűjtött tárgyi világ legközelebbi párhuzamait a nagy magyar múzeumokban találjuk. Történeti és művelődéstörténeti szempontból természetesen leginkább a Nemzeti Múzeum különböző gyűjteményei ilyenek. A népművészethez legközelebb álló tárgyak az Iparművészeti Múzeum Gyűjteményeiben találhatók. A céhes iratokat az Országos Levéltárban, illetve a történeti múzeumokban kell elhelyezni. A hangszereket (köztük népi hangszereket is) a Zenetörténeti Múzeumban lehet látni. E múzeumok tárgyai között olykor nehéz a határt megvonni: mondjuk egy pipagyüjtemény, játékkártyák, templomi zászlók, falvédők és mintakendők ugyan hova is tartoznak „igazán”? Voltaképpen az egyáltalán nem baj, ha több múzeumban is megvannak az ilyen tárgyak, adatok, persze olyan módon, hogy mindegyikről tudhasson az érdeklődő. (Ez, sajnos, azért ma sincs így, úgyhogy minden érdeklődő zegzugos utánjárásra kényszerül, és az sem baj, ha van igazán rafinált nyomozó ösztöne.)

Nem a Néprajzi Múzeum hibája, hogy több társadalmi réteg tárgyi világát, életmódját ők (és nem ott) nem gyűjtik. Az igazi baj az, ha másutt sincs ilyen gyűjtemény. Amíg nincs nagy oktatástörténeti (iskolatörténeti) múzeumunk, addig nem is tudjuk, honnan is hiányzik igazán a falusi iskolák életének bemutatása. Amíg nincs valódi hadtörténeti múzeumunk, addig a katonaság és a népi kultúra tárgyi emlékeinek összekapcsolt bemutatása elmarad. Hihetetlen sajnos igaz, Magyarországon máig nincs központi katolikus vallási múzeum; az evangélikusok és a reformátusok is csak kisebb gyűjteményeket tudtak eddig működtetni. Még aránylag a legjobb, leggazdagabb a budapesti Zsidó Múzeum12 anyaga, ám ez nem sokat mutat be éppen a számunkra legfontosabb témát illetően, a falusi zsidó népélet tárgyköréből. Csak tervek születtek egy országos érdekkörű Cigány Múzeum megalapítására. Most a legkülönbözőbb helyeken van ilyen adatanyag (a Néprajzi Múzeumban is), amely mindösszesen akár még a társadalmi változásokat is érzékelteti - csak éppen ezek egymás mellé helyezése nem történt meg eddig. Cigány folklór is van minden * 12

" Lásd fentebb, a 2. jegyzetet.

12 Erről az első áttekintés: A Budapest Zsidó Múzeum. Szerkesztette: Benoschofsky Ilona - Scheiber Sándor. Budapest, 1987.

531