Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Communitas és társadalom - Kocsis Aranka: A füssi egyházi nemesi szék önkormányzata a szék fennállásának utolsó fél évszázadában
23: 33; 1812. 09. 13: 38), később ez is elmarad, s csak tisztviselő urakként emlegetik a szék választott vagy megbízott képviselőit. A gyűlések résztvevőinek listáit tanulmányozva feltűnik, hogy jelentős benne az egyházi személyek száma. Az apátság részéről minden köz- vagy kisgyülésen jelen volt két-három személy (adminisztrátor, uradalmi ispán), a táblabírák soraiban egyre több egyházi méltóság foglalt helyet, s az 1830-as évektől a környékbeli plébánosok is növelték az arányt. A gyakorlati munka során leghatékonyabban azonban mégis azok a tisztviselők erősíthették az egyházi oldalt — és érvényesítették az apátság érdekeit —, akik székbeli megbízatásukkal egyidejűleg az apátság tisztviselői is voltak, ugyanazt a feladatkört mindkét helyen ellátták. (Például az érdekütközések lehetőségét sem tagadva a szék főügyésze időszakunkban szinte mindvégig az apátság főügyésze volt20). Mindez kiemeli az igazgatás egyházi jellegét. Tagadhatatlanul szoros volt azonban a szék szerveinek kapcsolata — az apátsághoz hasonlóan a közös tisztviselők személyén keresztül is — a megyei szervekkel, különösen Komárom és Győr megyével. A füssi birtokosok aránya (és súlya) a tisztikarban — az egyházi és megyei személyek mellett — a legkisebb. Füssi birtokos (is) volt az 1810-1820-as években a nótárius, 1831-től a főbíró. Helybeli közbirtokos 1838-tól az esküdtek egyike, a helyi esküdt, aki egyidejűleg a pénztámoki feladatokat is ellátta (korábban a hadnagy volt egyben a másik, helyi esküdt), és helybelivel töltötték be az 1838-tól létező gyámatyai feladatkört, de ugyancsak egy másik állással, a pénztárnokéval együtt. Rajtuk kívül a táblabírák soraiban akadt időnként egy-egy füssi közbirtokos. S végül a szék fennállásának utolsó éveiben — amikor, úgy tűnik, az apátság már kevéssé érdeklődött füssi nemesei iránt —, 1838-tól az ügyek tényleges igazgatója, a másodalispán is közbirtokos volt Füssön. Mindez együttvéve is meglehetősen gyenge arány, nem úgy, mint a Vajkai székben, ahol a tisztviselők — a nádoron és a táblabírák egy részén kívül — a 19. században mindvégig helybeli birtokosok és prédialisták voltak.26 27 Tisztújításra időszakunkban, mint említettük, korántsem rendszeres időközökben került sor. Jegyzőkönyveink szerint a 19. században összesen hármat tartottak. Az elsőt 1811-ben, hosszú szünet után, mialatt az addigi tisztikar teljesen kihalt. Az 1831. évi tisztújítás az új főapát főispáni székének elfoglalása alkalmával, ünnepélyes keretek között zajlott le. Majd hét év múlva, 1838-ban megújították a testületet. Ez volt az utolsó tisztújítás a székben. Mivel a következő főapát sem főispáni székének személyes elfoglalására, sem a közben megfogyott számú testület kiegészítésére nem kerített sort, 1848-ban a füssi prédialisták önkormányzata meglehetősen foghíjasán érte meg a nemesi kiváltságok eltörlését és vele saját végét. 26 A szék főügyészének 1811-ben kinevezett Szabó Péter az apátság ügyésze volt. Az 1831-ben megbízott Pázmány Zsigmond füssi megbízatását követően nevezték ki az apátság ügyészének. Székbeli állásáról azonban ez után sem kellett lemondania, sőt az 1838. évi tisztújítás alkalmával a főapát megerősítette őt a hivatalában azzal, hogy bár „időközben Feö Apátsági Ügyviselőnek is kineveztetett s mint illyen némellykor a Ns. Széknek a Feö Apáti jogokkal történhető öszveütközései miatt egy személyben két ellenkező hivatalát nem viselhetne”, ezért megoldásként egy alügyészt jelölt ki mellé (1838. 11. 15: 156). 27 KOCSIS Aranka 1997. 32-33. 385
