Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népi vallásosság – Térben és időben - S. Lackovics Emőke: Bakonyi és Balaton-felvidéki közösségek zarándokai, búcsújárása
papjukkal vagy nélküle eléjük mentek, a templomi zászlók meghajtásával kölcsönösen köszöntötték egymást. A berhidaiak egy rövid imádságra, énekre mindig betértek az útjukba eső templomokba. A zarándokok a saját falujukban lévő, az útjukba eső falvakban, továbbá az utak mentén álló és a határbeli kereszteknél megálltak, pihenőt tartottak és imádkoztak Jézus Krisztus, Szűz Mária közbenjárását kérve, könyörögve a jó termésért és a természeti csapások eltávoztatásáért. Ilyen imádság volt: „Uram Isten könyörülj rajtunk! Védj meg minket, mindenünket! Uram irgal- mazz! Krisztus kegyelmezz! Ámen” Voltak csoportok, akik ilyenkor a rózsafuzér egy tizedét mondták el. A magyarpolányiak pedig mindig a keresztet köszöntötték: „Üdvözlégy te Szent Kereszt, adj nekem kulcsot a Paradicsomba, hajócskát az utazáshoz, létrát a kilépéshez ebből a bűnös világból. O, Uram, Jézus Krisztus, Te a Szent Kereszt törzsén érettünk szenvedtél, különösképpen a Te legszentebb Lelked által, mely a Te áldott testedből eltávozott. Könyörülj rajtunk, szegény bűnös lelkűnkön, mikor testünkből eltávozik. Ámen”70 (Az eredeti német imádság magyar fordítása). A képes fáknál (erdőben egy-egy öreg fára elhelyezett szentkép, amely gyakori volt pl. a Somló környékén a tüskevári erdőben és a bodajki úton, továbbá a Bakonyban Németbányánál) ugyancsak megpihentek, fohászkodtak. Ahol forrás volt vagy kút (általában olyan útvonalak alakultak ki, ahol ezek megtalálhatók voltak), ott megpihentek, sokszor itt ettek, ittak a friss vízből, megtöltötték az üvegeket, de sokan meg is mosakodtak ilyenkor. A zászlókat és a keresztet fához támasztották vagy feltették a kocsira. Általában kétszer étkeztek, mert a harmadikra, a vacsorára már a kegyhelyen került sor. Az egy napos zarándoklat egyszeri, esetleg kétszeri étkezéssel járt együtt. A Csatárra menők a Tekeres-völgyben lévő forrásnál tartottak pihenőt, amikor egy keveset ettek és ittak. A magyarpolányiak búcsúvezetője Cell- dömölk (Kiscell) előtt pénzt gyűjtött a zarándokoktól, kalapjával körbejárva. Ennek nem volt meghatározott összege, ki mennyit szánt. Belőle a kegyhelyen misét mondattak. A hosszabb-rövidebb út során elkerülhetetlen volt, hogy poros utakat ne érintsenek. Ilyenkor a férfiak feltűrték nadrágjuk szárát, a nők pedig felhajtották a szoknya alját, hogy ne piszkolódjon. A kegyhely felé közeledve, a szétszóródott csoportocskák ismét rendeződtek és az induláskor meghatározott rend szerint, a cipőjüket felhúzva, ruhájukat rendbe téve, az asszonyok az út közben kioldott kendőiket megkötve, megigazítva, a kegyhely határában lévő kutaknál, forrásoknál megmosakodva (pl. a Sümegre menők egyik útvonala Csabrendeken vezetett keresztül, ahol kút is volt a falu végén) érkeztek meg a kegyhelyre. A bakonyi falvakból Csatkára erdei utakon mentek el, többnyire itt is két napot töltöttek zarándoklattal, kivéve a szomszédos településeket, de ez minden kegyhely kapcsán elmondható. Bakonybélbe viszont mindig egy napot töltöttek el a zarándokok. Hajnalban, vagy kora reggel indultak útnak, többnyire az erdőn keresztül közelítették meg a falut. A kegyhelyekre érkező zarándokokat a kegyhely templomának papjai fogadták, kisebb helyeken pedig, mint pl. Bakonybélben, a helybéliek is. Rendszerint harangszóval üdvözöltek minden zarándok csoportot, akik először a templom téren tájékozódtak, majd a búcsúvezető döntését követve vezetett első útjuk a templomba, 70 EBELE Ferenc 1984. 5. 272
