Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népi vallásosság – Térben és időben - S. Lackovics Emőke: Bakonyi és Balaton-felvidéki közösségek zarándokai, búcsújárása
A zarándokokat vagy elkísérte plébánosuk, akkor együtt mentek, de ez nem volt általános. Ilyenkor a búcsúvezetővel indultak el, de a plébános az otthon maradottakkal együtt a falu végéig, a „szélső házig” kísérte a zarándokokat, akik között minden korosztály képviseltette magát. Gyermekeket hosszabb és fáradságos zarándok útra nem vittek, de a nagyon idősek és járásukban korlátozottak sem indultak el gyalog, csak úgy, ha kocsival vitték őket, majd később a II. világháború után pedig autóbusszal vagy vonattal tették meg az utat, ill. annak egy részét. Többnyire 14 év fölött és 70 év alatt volt a zarándokok döntő többségének életkora. Általában félünnepi öltözetben mentek, az ünnepit magukkal vitték. Kiérve a faluból a cipőt is le szokták húzni, amit azután csak a kegyhelyhez közeledve vettek fel ismét. A fiatal asszonyok, lányok ügyeltek arra, hogy a kegyhelyen, különösen a körmenetben szépen legyenek felöltözve, hisz ilyenkor minden zarándokcsoport itt a faluját is képviselte. Induláskor a zarándokok meghatározott rend szerint álltak fel. A menet élén haladt két fiú a lányok által felvirágozott feszülettel. Utánuk álltak vegyesen a fiatalok, majd az asszonyok, végül a férfiak. A búcsúvezető vagy búcsúvezetők (előfordult, hogy kettő is ment a csoporttal) középtájon mentek, hogy jól hallható legyen az imádság és az ének vezetése. Mögöttük felváltva egy-egy férfi vitte a templomi zászlókat, a Jézus Szíve és a Mária zászlót. Mellükön a berhidaiak széles szíjat tettek keresztbe, ebben volt a zászlótartó, így a lobogót csak egy kézzel kellett fogni, de hordozói így is váltották egymást. Magyarpolányban a feszületet legény, a zászlókat pedig lányok vitték. A Bakonybélre menő zarándokcsoportok ugyancsak vittek feszületet és két templomi zászlót a menet élén. Utánuk iskolások, kisebb gyermekek, a férfiak, majd az asszonyok következtek a búcsúvezető irányításával. A menetben az első áldozok mindig fehér ruhát viseltek. Ezekben a zarándok csoportokban több volt a gyermek, mert közeli településekről jöttek, egy nap alatt megjárták a szentkút- ra vezető utat. Hasonló volt a helyzet a Csatárra vezető, ugyancsak rövid úton is. Reggel 9-10 órára érkeztek meg ide a búcsús csoportok, miközben, ha útjuk során keresztek mellett haladtak el, megálltak, imádkoztak. Veszprémből a Szent László plébánia káplánjának vezetésével úgy mentek, mint a körmenetben. Voltak csoportok, akik engedéllyel baldachint és az Oltáriszentséget is vitték. Kis létszámú csoportok csak feszületet, míg a nagyobbak a templomi zászlókat szintén magukkal vitték. Az 1980-as években még vezettek ide gyalogos zarándoklatokat, azonban mára már ezt az autóval történő kiszorította. A kegyhelyre induló csoportot otthon harangszóval búcsúztatták. Indulás előtt még betértek a templomba, imádkoztak, oltalmat kérve útjukra, jelezve annak célját, pl. „Örök, mindenható Úristen! A Te szent neved dicsőségére és Szűz Mária tiszteletére fölajánljuk e zarándoklásunkat!”69 Az útjukba eső falvakon mindig az induláskor kialakított rendben mentek keresztül, hangos énekszóval (többnyire Mária énekek szólaltak meg), viszont a falukon kívül felbomlott a rend, kisebb csoportokban haladtak, beszélgettek is, de gyakran a rózsafüzért imádkozták, főleg akkor, ha erdőbe értek. A falvakhoz közeledve már messziről énekszóval jelezték érkezésüket, de az előre menő kocsik is tudatták ezt. A falubeliek harangoztak a zarándokok elé, 69 MARTON Jenő 1994.59. 271
