Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)

Népesedés–Migráció–Kontinuitás - Ricz Péter: Szabadka és környéke népesedéstörténete a honfoglalástól a XVIII. századig

ból leletek, sajnos szinte kizárólag sírokból illetve temetőkből. Kár, hogy telephelyek hiányában ez az anyag nem lehet teljes, viszont elégséges annak bizonyítására, miszerint a IX. század első felében az avar temetkezési rítus megszűnik. Felvetődik a kérdés, mi történhetett magával a népességgel? Elpusztultak, elvándoroltak, talán beolvadtak az újonnan érkezett állítólagos szláv népcsoportokba? Ez egy különösen fogas kérdés mivel régészetileg szinte kimutathatatlan a szlávoknak tulajdonítható leletanyag. Attól függetlenül, hogy közel egy évszázada folyik a huzavona akörül, milyen régészeti anyag köthető a szlávsághoz. Ennek lényege a következőkben rejlik. Hampel József, a magyar régészet nagy öregje még XIX. század végén két részre osztotta a X. századi honfoglalás kori temetőket. Véleménye szerint az általában kis lélekszámú sírmezők melyekben az eltemetetteket mindig gazdag melléklettel, díszes ruhákban fegyverrel, esetenként lóval-lószerszámmal együtt hántolták el az „A” csoportot képezték. Ezeknek a kis temetőknek halottaiban vélte felfedezni Árpád honfoglalóit. Ezzel szemben a korabeli nagykiterjedésü temetők, melyek a „B” típusba kerületek csak igen szegényes régészeti anyaggal rendelkeznek, köztük a sokat emlegetett, „S” végű hajkarikákkal. Ezekről tudni kell, hogy szinte az egész Kárpát Medencében jelen vannak, mint női ékszerként kezelt bronzból, ezüstből vagy ritkábban aranyból készült jellegzetes S betű formájában végződő, minden bizonnyal az összefont hajtincseket díszítő régészeti leletek. Fontos megjegyezni, ezek a sírmellékletek nem csak szigorúan a honfoglaláshoz és a kora Árpád korhoz köthetőek.

Mivel annak idején csak a kis és gazdag temetők halottaiban voltak hajlandók a magyarság eleit felfedezni, a nagyobbakat (melyeket a szakma egy drávaszögi lelőhely után bijelo brdo típusnak nevez) a meghódított szláv népek nyugvóhelyeiként magyarázták. Habár időközben ez a feltevés több szempontból minden kétséget kizárólag megdőlt, a belgrádi egyetem régészeti tanszékén sajnálatosan a mai napig is ennek szellemében folyik a régészképzés. Ugyancsak elfogadhatatlan az a tévhit, hogy a honfoglalás korában csak a szláv népelem volt képes agyagedényeket készíteni.

Végül, de nem utolsósorban meg kell említenünk egy már-már misztifíkus elméletet, amely Djordje Jankovié nevéhez fűződik, és amely tudatosan a Bácska területét vette célba. Véleménye szerint ebben korszakban (sőt részben már ezt megelőzően) itt ószláv, sőt ószerb népességgel kell számolni. A lelethiány kérdését pedig balkáni lezserséggel megoldja, állítván, hogy e (feltételezett) szláv népesség halottait nem földbe temette, hanem a rituális hamvasztás után (ami egyébként a szlávságra jellemző temetkezési szokás) a máglya maradványokat kisebb méretű földhalmok tetejére elhelyezett fadobozokba tette.

Teljesen más módon közelíti meg a IX-X. századi szláv jelenlétet Szegfű László, aki egyháztörténeti szemszögből vizsgálja e kérdést. Dokumentumok sokaságával igyekszik bizonyítani egy avarul szlávnak nevezett népesség jelenlétét a Duna bal partján, kb. a vaskapu és a Dráva torkolata közötti területen. Feltételezése szerint a IX. században a dél alföldön egy olyan avaro-szláv népesség élt, amelyben az etnikai komponensek a század végére már a szoros szimbiózis révén összemosódtak, elvegyültek egymással. Idézet formájában közli a ruházatukról, hogy az emlékeztet az arabokéra, turbánból, ingből és kabátból áll. Sátraik és jurtáik vannak, fejedel242