Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népesedés–Migráció–Kontinuitás - Ricz Péter: Szabadka és környéke népesedéstörténete a honfoglalástól a XVIII. századig
műknek pedig lovai vannak és csak olyan ételeken él, amelyeket azoknak tejéből készítenek. Hogy mennyire hitelesek ezek a források, valamint időben és térben miként illeszthetők be a IX-X. század „ködvilágába”: ez egy külön téma. Mindenesetre tényként kell kezelnünk azt az egykori nagy Jugoszlávia régészetére vonatkoztatható megállapítást, miszerint egészen a múlt század hatvanas éveiig kevés kivétellel csak avaro-szláv lelőhelyekről van tudomásunk Belgrádtól Zágrábig. Szomorú ugyan, de ebbe a „skatulyába” a bácskai avar-kori lelőhelyek is belekerültek. Szerencsére a hetvenes évek elejétől elsősorban Jovan Kovaceviénak köszönhetően, gyökeres szemléletváltozásra került sor, így az avarság hagyatékát a Délvidéken nem azonosítják többé a (valójában csak ritkaságszámba menő) szláv régészeti anyaggal. Négy évtizednyi saját régészeti tapasztalatunk arra enged következtetni, hogy Szabadka környékén a IX. század második felében, tehát-Árpád magyarjainak honfoglalásakor nagyon gyér volt a lakosság. Hacsak a régészeti és a történelmi kronológia helytállóságát nem kérdőjelezzük meg. Ez megtörtént már részben László Gyula hires elméletének kidolgozásával a „kettős honfoglalásról”, másrészt az utóbbi években magyarul is napvilágot látott elképzelések keretében, amelyek egy történelmi „fantomkorszak” meglétét valószínűsítik. A német matematikusok és történészek által kialakított elméletet azonban a hazai szaktudományban is erősen vitatják. Az Árpád kori településrendszer A honfoglaló magyarok nomádokként telepedtek le a Kárpát Medencében, attól függetlenül, hogy Szabadka környékén konkrét jelei maradtak a késő avar továbbélésnek. V. Székely György egy átfogó, részletes képet fest az Árpád kor időszakában kialakult Duna-Tisza közi faluhálózatról, melynek szerves részét képezte a bevezetőben említett Szabadka környéki vízgyűjtő rendszer domborzati sajátossága. A telecskai domboknak nevezett löszhát mély patakvölgyei és mocsarai, továbbá a Tisza rapszodikusan váltakozó medrei (holtágai), eszményi letelepedési feltételeket biztosítottak a nomád életmódot folytató magyarságnak, akik az első évtizedekben egész bizonyosan táborlakók voltak. Az sem kétséges, hogy a legkorábbi időszakban az egyes törzsek (nemzetségek) állandó mozgásban voltak, hisz fö életformájuk egyrészt a háborúzás (külhoni portyázás), másrészt a külterjes állattenyésztés volt. Erre vonatkozólag jó néhány korabeli leírás áll rendelkezésünkre. Idővel azonban ezt az életformát kénytelenek voltak feladni. A nemzetségek felparcellázták egymás között a területeket, (melyeket ma is bizonyítható árokrendszerekkel választottak szét), míg a jurtákat fokozatosan felváltották a veremlakások. Ezekben az egyébként igencsak szűkös-puritán, félig földbe vájt házakban, lényegesen „emberibb” módon viselhették el az időjárási viszontagságokat. Ebben a korszakban már mezőgazdasággal is foglalkoztak, habár ennek időbeli kezdetét régészetileg nem lehet bizonyítani. Kézművességüket elsősorban jellegzetes formájú és anyagú edényeik tanúsítják, mint pl. a főzőüstök, amelyeket a szerbiai szakirodalom a mai napig besenyő (pecenjezka keramika) edénytípusoknak titulál. Ezek az edények túlnyomó többségében egységes anyagúak, égetési technikájuk 243
