Bárth János: Varság, a székely tanyaközség (Kecskemét, 2001.)
7. A HEGYI TANYÁK NÉPÉNEK KÖZÖSSÉGI KAPCSOLATAI
következik, hogy téli, havas hónapokban is gyalogjárásra alkalmas ösvények hálózták be a varsági tanyavilágot. Ezek fenntartása, jelölése, rendszeres újrataposása olyan tanyai társadalmat feltételez, amelynek önszerveződése a falusi társadalmak önszerveződésének mértékével vetekedő magas fokon áll. A tanyai társadalmi kapcsolatok élénkségét jól bizonyítják a XX. század második felére fölöttébb jellemző, de még az ezredfordulón is előforduló összesegítő munkák, a kalákák. Sokféle munka elvégzésére szerveztek kalákát, de a kaláka-fajták közül a tanyai ifjúság ismerkedésében, szórakozásában a tapasztó kalákáknak és a tollúfosztó kalákáknak jutott a legnagyobb szerep. Aki a XX. század második felében tapasztó kalákát akart rendezni, rokonai, ismerősei házához elküldött két leányt hívogatni. A hívogató leányok virágcsokorral járták végig a küldőjük által megnevezett házakat. Virágcsokrukról a házbeliek már érkezésükkor kitalálták, hogy tapasztó kalákába hívogatnak. Az 1940-es években még volt kalákakikiáltás. Akkortájt különösen Dani Palkó serénykedett a nyilvános hívogatásban. Felment Tálasbércére, és onnan kiabálta, hogy hol, mikor lesz tapasztó kaláka, vagy tollúfosztó kaláka. Hallgatóit serkentette a részvételre. A vidáman végzett közös munka után a kaláka tanyai résztvevői még vidámabb evéssel, ivással és mulatozással fejezték be a napot. A tanyai ifjúság társaséletében az 1970-es évekig nagy szerep jutott a /ónoknak. Varság területén telente 10-15 fonó működött: Központban, Tisztáson, Forrásközén, Sólyomkön és Bagzosban egyaránt 2-3. Egy-egy fonóba 8-10-12 lány járt. Előfordult, hogy a fonó szerre ment, vagyis a helye esténként változott. A szeres fonóba járó lányok minden este másik tanyában jöttek össze. Amikor a résztvevők tanyáit végiglátogatták, újra kezdték a sort. A fonóba járó lányok és a velük együtt szórakozó legények legtöbbször állandó helyiséget béreltek a fonónak. Mindig akadt olyan öregasszony, aki egyik szobáját a fonóba járók rendelkezésére bocsátotta. Fizetség gyanánt a legények annyi fát vittek a házához, amiből nem csak a kivállalt szobát tudták fűteni, hanem jutott tüzelő az öregasszonynak is egész télre. A fonó céljaira kivállalt helyiséget szerre takarították, a közelebb lakók pedig szerre tettek benne tüzet. A fonókat októbertől karácsonyig, illetve karácsonytól tavaszig tartották szombat és vasárnap kivételével naponta. Októberben vidáman mondogatták a lányok, amikor meglátták, hogy a réteken kinyílt az őszi kikirics: a guzsajülő kinyílt. Ez azt jelentette, hogy lehetett kezdeni a fonóba járást. Bár a fonóhoz sok vidámság kapcsolódott, a fonóba járó lányoknak valóban fonni kellett. A kender durvább részét, a csipüt fonták. Teljesítményüket szüleik szigorúan ellenőrizték. Általános szabálynak számított, hogy egy leánynak 2 supkit, vagyis két teli kéziorsónyi fonalat kellett megfonnia. Ha fonókerékkel, vagyis rokkával dolgozott, egy karika fonal volt az elvárt teljesítmény. A fonóba járó lányok és szeretejeik farsang idején a fonó céljaira bérelt szobában vagy az arra legalkalmasabb tanyában fonóbálat rendeztek. Minden tanyás határrészen működött legalább egy asszonyfonó, ahol férjes asszonyok finomabb kendert és gyapjút fontak. Férjeik a közelükben kártyáztak. A XX. század utolsó harmadában is előfordultak Varság területén tanyai csűrben rendezett vasárnap délutáni bálák. Szerepük a kultúrház megépülése előtt, a
