Bárth János: Varság, a székely tanyaközség (Kecskemét, 2001.)

7. A HEGYI TANYÁK NÉPÉNEK KÖZÖSSÉGI KAPCSOLATAI

önszerveződését, kapcsolat-építését, közös ünneplését, művelődését nagy mértékben elősegítette az 1942-ben felépült kultúrház. Néprajzi adatközlések alapján úgy látszik, hogy a XX. század közepén a szórványtelepülésü Varság népének műveltsége, önszerveződése, társadalmi kapcsolatrendszere, közösségi elvárások által szabályozott hagyományvilága nem állt lényegesen alacsonyabb szinten, mint a zárt településű történelmi székely falvak lakóié általában. Erre utalnak az életmód, a társadalom, a szokásvilág, a hitélet néprajzi adatai. A XX. század első felében a varságiak többsége még kenderből szőtt, házilag készített alsóruhában járt. Rohamosan terjedtek azonban a vásárokban, boltokban, vándorkereskedőktől vásárolt gyári készítésű ruhák. Az 1940-es évek első felében, a „magyar időkben" előfordult, hogy a tehetősebb varsági családok lányai már selyemkombinéban jártak. Palkó Eliza varsági varróasszony, akit több napra házhoz lehetett hívni, hogy varrjon a családtagoknak, a XX. század közepén vitézkötéses kosztümöt is varrt varsági fiatal fehérnép számára. Az 1940-es években a varsági segédjegyző felesége 300 lejes tandíjért két hónapos varrótanfolyamot tartott varsági leányoknak, akik a szorgos hölgy vezetésével elsősorban polgári, városi ruhadarabok szabásának, varrásának fortélyaival ismerkedtek meg. Lakodalmak éjszakáin a varsági férfiak és asszonyok önfeledten dalolják a magyar nyelvterület egészén ismert új stílusú népdalokat, népies műdalokat és a legérzelgösebb magyar nótákat. Az ezredfordulón öregeskedö varságiak ifjúkori emlékük gyanánt fújják a legvárosibb eredetű operettdalokat, kuplékat. Nem tapasztalható tehát, hogy a varságiak elzártsága, tanyai élete valamiféle „hátrányt" jelentett volna a helyi dalkultúra XX. századi formálódásában. A varsági tanyavilág természeti tényezők által elkülönített természetes egységeit, Tisztást, Forrásközét, Sólyomkőt, Bagzost, a székely falvak tízeseinek mintájára, a XX. századi varsági közigazgatás időnként //zeneknek emlegette. Ezzel függ össze a két háború között még használt tizesbíró kifejezés. Nevezetes tizesbíró volt az 1930-as években öregeskedö Bábi (Bálint) János, a Bábi família őse. Állítólag 2 méter magasra nőtt. 104 évig élt. Hangja erősségére utal, hogy máig él a szólás: Akkorát kiáltott, mint Bábi János. Időnként felment a tisztási Bábi dombra, és onnan kikiáltott, vagyis a helyi közigazgatás megbízásából híreket, tudnivalókat közvetített a varságiak számára. Különös közszereplését legtöbbször így kezdte: Hop, hóóóp! Mindenki idefigyéjönl A tisztási Bábi dombon elhangzott szavait még a távoli Sólyomkőhegyén, a Dénes Pistájéba, vagyis a Boros pataka tájékán is meghallották. A XX. század középső évtizedeiből a tálasbérci Dani Palkó közérdekű hirdetéseit, kikiáltásait is számon tartja a népi emlékezet. A szétszórtan álló varsági tanyaházakat kanyargós taposott gyalogutak, ösvények kötötték össze. Ezeken közlekedtek a szomszédos vagy távolabbi tanyába igyekvők. Novembertől márciusig azonban legtöbbször nagy hó borította a tájat. Óvintézkedések nélkül nehéz lett volna megtalálni a hóval fedett ösvények keményebb talajú, vagyis közlekedésre alkalmasabb helyeit. A varságiak afuvatag, a förgeteg közeledtekor vesszőket szúrtak az ösvények két oldalára. A hónapokig megmaradó hóban a vesszösorok jelezték, hogy merre kell menni. A hóesések után újabb és újabb csizmás taposással formálták, javították az utat. Mindebből