Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Kothencz Kelemen: Szűcsmesterség Baján a XX. században
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón szárították, és dara nagyságúra megőröltették. Amíg még működtek a vízimalmok a Dunán, addig ott, később kalapácsos darálón őrölték meg. A bőröket a behintésX követően összehajtották, és a kád szélére, egymás mellé rakták. Mikor a kád megtelt a 30-40 bőrrel, két-három inas beleállt, és taposni kezdte. Mindig csak a jobb lábukkal tapostak a kád szélénél. Ezáltal az összehajtott bőrök elkezdtek forogni, és így megtisztultak. Háromnegyed-egy óra taposás után a kádban lévő víz a kiázott faggyútól teljesen kifehéredett. Az 1950-1960-as évektől szappangyökér helyett már zsíralkohol-szulfátot használtak a szűcsök a bőrök tisztítására. Mosás után a nedves bőröket a parton lévő kecskelábú pádon lévő fatáblára terítették, és tiszta vízzel kiöblítették. Miután ezzel végeztek, egy fuvarossal a Mormer-műhely udvarára szállíttatták az összehajtott bőröket. Ott gerendákra, kecskelábakra rakták, így másnapig kicsöpögtek. Hajnalban nekiálltak a húsolásnak. Ekkor a bőr hús oldalát tették rendbe. A szikkadt bőrök egyik végét befogták a falnak támasztható kétlábú szkáfaállványba. A bőr lelógó másik végéről egy kb. 15-20 cm hosszú, 10-12 cm széles, úgynevezett szkáfakés vagy husolókés segítségével kaparták le a bőrön maradt árvahúst. Tökéletesen át kellett tömi a bőrt. Először hosszában, majd pedig keresztben húzták le róla a fölösleges részeket. Ezáltal a vizet is kellően kihúzták belőle. Eközben a mester már készítette elő a csávát, az erjesztő levet. A vízzel telt kádakba sót, timsót és kénsavat öntött. (Egy bőrhöz kb. 10 dkg timsó és negyed kg só kellett.) Erre szórta az úgynevezett hintést, ami kétnegyed rész árpadara, egy negyed rész korpa és egy negyed rész vörösliszt keveréke volt. A legfontosabb ezek közül az árpadara, mert tej savtartalma miatt a bőrt hizlalja, és a sav erjedés közben kidolgozza a bőrt. A húsolás után a bőröket a kádakba - később betonkádakba - tették, és jól átforgatták a csávában. Naponta kétszer, háromszor kellett megkeverni az egészet. Az időjárástól függően 13-14 napig tartott a csávázás. Ha melegebb idő volt, akkor előbb kikészültek a bőrök. Akkor volt megfelelő ez a munkafolyamat, ha a kád aljáról feljött az árpadara. Ilyenkor, ha az ember hirtelen megkaparta a bőr felületét, és egy pillanatig fehér volt, akkor az azt jelentette, hogy a bőr kellően kikészült. A bőröket a csávából kiemelve, szőrével befelé, hosszában félbehajtották, és a kád fölötti oszlopra dobták, majd kinyomkodták belőlük a nedvességet. Ha jó idő volt, akkor a kövezett udvarra, szőrével lefelé kiterítették száradni a bőröket. A két végén, hosszában mindegyiket meghúzták, és azok úgy száradtak meg. Amennyiben a bőr nem volt kellően kidolgozva, akkor a napon megkeményedett. Ellenkező esetben a csávás, árpadarás bőr tovább javult. A bőröket a padlásra hordták, ahol kötélre függesztve, a szőr felőli oldaluk tovább száradhatott. A következő nap következett a párásítás. Egy vízzel telt kádba csapkodták a bőröket, majd kirázták a nedvességet. Egymásra halmozták - „bőrt bőrre, szőrt szőrre” és ponyvával letakarták. Ezáltal olyannyira felpuhultak a bőrök, hogy könnyen ki lehetett azokat curholni. A curholás a kaszapadon történt. A bőröket szélességükben a kaszapad pengéjét tartó fadarabon húzgálták, törték. Amikor ezzel végeztek, a raktárban ismét fölhalmozták és letakarták a bőröket. Ezáltal a bőr tovább puhult, és másnap következett a kaszálás. A kaszapad a hagyományos szűcs77
