Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Pop Laura: A családi élet szokása a Fehér megyei Magyarlapád község falvainak román lakosai körében
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón Egy fugadi fiatal temetésén 2002-ben a temetési fenyő kendője nem fehér hanem fekete, ágai már nincsenek összekötve, hiányzik a körformájú vesszőág, a törzsét pedig spirálisan elrendezett fehér szalag borítja. A hagyományos esküvő mozzanatai ugyanazok, mint bárhol másutt: a násznagyok elhozása, a menyasszony elhozása, a menyasszony hozományának elvitele a menyasszony fivérei által, az esküvő, a menyasszony elvitele a vőlegény házába, a menyasszony fogadása a vőlegény házában az anyósa által, aki egy pogácsát rejt a menye keblébe, vendégség a vőlegény házánál, vendégség hétfőn a menyasszony házánál, az ún. „visszaúton való menés”, vagyis az ifjú pár látogatása a menyasz- szony szüleinél egy héttel az esküvő után. Érdekes szokás volt az esküvői ajándék, amely egy kerek kalács volt, amelyre egy hosszúkás kalácsot helyeztek, ez volt az ún. „colac peste pupaza” (magyarul búbos banka a kalácson). Ma már a kerek kalácsot egy tál tészta helyettesíti, majd a kerek kalács is eltűnt, de Vadveremben még ma is így mondják: „kaláccsal megy az esküvőre”. A szokás egy ősi jelkép, a nő és férfi egyesülésének jelképe, amely végső soron célja is volt az esküvőnek. Ezen kívül a szimbolikus ajándékon kívül a lakodalmi vendégek még szőtteseket, edényeket, pénzt és háziállatokat is ajándékoztak. Az esküvő egy másik kelléke az „alma” volt, amelyet a vőlegény hozzátartozói vittek a templomba. Ez tulajdonképpen egy gyümölcsfa ága volt, amelyet pogácsával, almával, cukorkával, süteménnyel és gyertyákkal díszítettek. Az esküvő után ezek felét a vőlegény, másik felét a menyasszony kapta meg, hogy ez kösse össze őket az életben, miként Adám és Éva egykor a tiltott almát megosztották, úgy osszák meg ők is ezt az „almát”. Ha a vőlegény „almát” vitt, a menyasszony egy különleges kalácsot, a menyasszonyi kalácsot, az ún. „colácul miresei”-t vitte, amelyet azután a menyasszony nővérei feldarabolva egy szitára helyeztek, és szétosztottak a lakodalmas nép között. Az esküvői szokások jelentős változása megfigyelhető a második világháborút követő időkben, pl. a második pár násznagy megjelenése a menyasszony részéről. Eredetileg az esküvőkön csak egy pár násznagy volt, a vőlegény násznagyai, majd az ún. Ceausescu-időkben megjelent a második pár násznagy, a menyasszony násznagyai. Ez a házasságról kialakult hagyományos látásmód megváltozását jelezte, amely a patriarchális hagyományok alapján úgy tekintett az esküvőre, mint a menyasszony belépésére a vőlegény családjába. Eredeti szokás volt az, amely szerint a legények húsvétkor ellopták a karácsonykor házasodott ifjú házas sapkáját, utána elvonultak a kocsmába, ahol a sapka nélkül maradt ifjú férj minden jelenlévő számára áldomást kellett, hogy fizessen. Sokan a mezőre szaladtak, hogy megmeneküljenek, de követték őket, és visszavitték. A legarchaikusabbak a temetkezéshez fűződő szokások, melyekben olyan ősi elemeket találunk, mint a halott ujjai közé helyezett pénzdarab, amellyel a vámokat fizetheti meg a túlvilágon; tömjén helyezése a halott ágya alá egy edénybe, amelyet összetörnek, amikor a halottat kiviszik a házból; a lakásban a tükrök letakarása; egy spirális alakú viaszgyertya, az ún. „toiag” elhelyezése a halott mellkasán; a sír tömjénnel való megfüstölése a temetés másnapján; a „paosz”, vagyis a víz elvitele hat héten át egy olyan házhoz, ahol nincs kút, hogy a halott lelke ne égjen meg; vagy a kidíszített fenyőfa állítás a fiatal, nem házas halottak esetében. Temetéskor természetesen a halott megtisztítását célzó szertartások és a halottól való elválás volt 107
