Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Pop Laura: A családi élet szokása a Fehér megyei Magyarlapád község falvainak román lakosai körében
Pop, Laura: A családi élet szokásai... a szeretőket is kikiabálták. A „silitor”, vagyis a „faliul való átkiabálás” a nyugati román tájakon ismeretes „charivari”-hoz hasonló szokás, amelyet az ottani legénycsoportok szerveznek. A rendszeres vasárnapi táncon kívül, amelyet a legények szerveztek az ún. „kezesek” segítségével, fontos szerepe volt az évente kétszer szervezett bálnak (a téli és a nyári bálnak), amelyre más falu legényei is hivatalosak voltak. Ezeket a legényeket „latureni”-nek hívták. „Latureni”-nek egy faluba csak akkor ment egy legény, ha onnan akart nősülni. A kisaknaiak például nem mentek Fugad-ra, ugyanis ott a lányok szegényebbek voltak, mint ők, inkább Bucerdea Vinoasaba, Karácsonyfalvára vagy Cisteibe mentek. Ha nyomon követjük a „latu- reni” útvonalát, könnyen megállapíthatjuk a szomszédos falvakban a rokonsági vonalakat. Más vidékekhez hasonlóan a házasságot az udvarlás, a hozományról szóló „tocmala” (alku) és az eljegyzés előzte meg. Ezután következett a hívogatás, egy héttel a lakodalom előtt a „chematorok” (hívogató vőfélyek) - két ünnepi ruhába öltözött legény - szalagokkal díszített botokkal járták a falut, és egy kosárba gyűjtötték a tojásokat, amivel a falubeliek segítették a lakodalmazókat. Sok hagyományos mozzanat eltűnt a házassági szokásokból, vagy megváltozott. A kollektív gazdaságok megalakulása óta az udvarlásból eltűnt a „tocmala” (az alku), mivel nem volt már min alkudozni a lány apjával. Azelőtt a lány hozománya főleg állatokból és földből állott. A XX. század nyolcvanas éveiben eltűntek a vőfélyek is, csakúgy mint az esküvő előtti szombat esti zászlókészítés a vőlegénynél és a koszorúkészítés a menyasszony házánál. A két rítus a fiatalok, a leány és a legény kiválását jelentette leány- és legénytársaik közül (elválasztó rítus). A koszorú készítésénél a hagyományos „cununa”-t vagy „cununita”-t énekelték, amely a lány szomorúságát fejezte ki a falubeli lányoktól, a szülőktől, az ismerősöktől, a rokonoktól való elválása és egy ismeretlen világba való kerülés miatt. Végül a menyasszony egyik unokatestvére megfordította a koszorút, vagyis levette a menyasszony fejéről, háromszor megforgatta maga előtt, és ezt mondta: Szerencsét, szerencsét adjon az Isten. E koszorú legyen elől és hátul is. Az esküvő napja vasárnapról szombatra változott, mindazok a szokások, amelyek azelőtt szombaton voltak, eltűntek, nyilván az esküvői zászló is eltűnt, csupán a koszorú maradt meg, mivel ez a városi esküvő kelléktárához is hozzátartozik. A lakodalmi zászló szerepe a fiatal, nem házas halottak síijához helyezett fenyőfához volt hasonló. A lakodalmi zászlót egy egyszerű botból, vasvillából vagy fiatal fenyőből készítették, amelyről a hegyéig levágták az ágakat. A csúcsán maradt néhány ágat átkötötték, majd egy kör alakú vesszőnyalábon vagy dróton áthúzott színes szalagokkal vagy gyapjúszálakkal díszítették. A bot alsó végére egy fejkendőt kötöttek, a csúcsára pedig csörgőket, csengőket tettek, és ha a zászló nem fenyőből készült, bazsalikommal vagy örökzölddel díszítették. Ez az esküvői zászló nagyon hasonlít egy 1974-ben, Magyarbagón elhunyt legény síijára állított fenyőfához. Csupán annyiban különbözik ettől, hogy erre a fenyőre kötött fehér kendőre egy X alakú fekete kereszt volt hímezve, és hiányoztak róla a csengők és a zörgők, ezek ugyanis a lakodalomban a tánc ritmusát hivatottak hangsúlyozni. A temetési fenyőfa csúcsának ágait tojásdad alakban kötötték össze, termékenységi szimbólumként, ezen haladt át a fenyőfa törzse. 106
