Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Észak-Bácska fővárosa - Kovács Erika: Majorcsics Jenő bajai sablon- és hengerkészítő műhelye
Kovács Erika Ungre, akik az Avignonból visszatérő V. Orbán pápai palotájának újjáalakítási munkálatainál kaptak jelentős szerepet.1 A róluk szóló följegyzés az első írott adatunk a magyar asztalosmesterségről. E feljegyzés jól bizonyítja az olasz-magyar művelődés több évszázados kapcsolatát és ezek hatékonyságát egyes mesterségek elsajátításakor. A festő-asztalosok 1368-as említése után csak Mátyás király udvarában találhatunk újabb adatokat. Megnövekedett szerepük összefüggött Mátyás nagyszabású építkezéseivel. Palotáinak bútorzatáról keveset tudunk, az egykorú források azonban részletesen leírják a visegrádi és budai királyi palota mennyezeteit. A reneszánsz formavilágát egyik mester sem kerülhette ki. A minták hímzett díszruhákon, függönyökön és térítőkön, úrasztali és kehelykendőkön mint „élő mintakönyvben” jelentek meg a kor embere előtt.2 A Szádeczky által összegyűjtött céhlevéladatok között asztalosokról a legkorábban a 16. században találunk említést. Ekkor még a festőasztalosok nem alkottak külön céhet. Voltak olyanok közöttük, akik az omamentális festés területére specializálták magukat, főleg mennyezetfestést vállaltak. Vitatható, hogy a festő-asztalos elnevezés pontosan jelöli-e meg tevékenységüket. Mesterségükre nézve asztalosok voltak, de saját maguk is különbséget tettek festő és asztalos között. Az asztalos a „durvább”, szakipari részét, a festő az értékesebb művészi munkát végezte. Az utóbbiak - tehát a festők — elsősorban „képíró céhbeliek”, akik címerek, kárpitok, oklevelek, zászlók festésére szakosodtak, de sokszor végeztek asztalosmunkát is. Fordítva is így volt ez, amikor az asztalos maga festette a mennyezeteket, bútorokat. Ez bizonyítja asztalosaink képzettségét a rajzban és a festés technikai-művészi kivitelezésében. Festő-asztalosok alkotásaira a török kiűzése után egyre nagyobb lett a kereslet. A megrendelők többnyire falusi egyházközségek voltak. A templom ebben az időben nemcsak a hitélet színhelye, hanem a közéleté is, a falusi közösségek egyetlen középülete. Ezeket az épületeket helyreállították, majd szerény anyagi eszközeikkel igyekeztek széppé tenni azokat. Ahol freskót találtak, lemeszelték, s más díszítési lehetőségük nem lévén, festett asztalosmunkával „felvirágozták” a falakat. A „virágozás” szót országszerte használta a népnyelv, általában a díszítés, cifrázás kifejezésére. Ez a növényi ornamentika iránti - másfajta díszítést szinte kirekesztő - szeretet a magyar népművészet egyik jellemzője.3 A 18. században is nyomon tudjuk követni a magyar festőasztalosok munkásságát, akik az ország minden részében megtalálhatók voltak. A 18. század második felében azonban sok minta eltűnt, a reneszánsz elemek egyre ritkábbak lettek. A megjelenő nyugati stílus XVI. Lajos korának brokát mintáit alkalmazta. A 19. század folyamán egyre több mesterségben jelentkezett a sokszorosíthatóság igénye. A sokszorosításhoz azonban a szerszámok egy speciális csoportjára volt szükség. A Majorcsics-műhelyben is megfigyelhetjük ezt a fejlődési pontot, amikor a templom festésekor használt sablonmintákat kezdik elhasználni a falak festéséhez. Erről később még részletesen szólunk. 1 VOIT 1942. 111. 2 VOIT 1942. 111. 3 HOFER - MAKKAY 1969. 12. 86
