Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Nemzetiségek Észak-Bácskában - Mándics Mihály: Kik is azok a bunyevácok?
Mándics Mihály hanem a társadalmi fejlődéssel együtt járó egyedi vagy társas tulajdonság. Napjainkban is tanúi lehetünk kiválásnak, beolvadásnak, visszaválásnak. Az asszimilációnak - különösen, ha ezt állami rangra emelik - nehéz ellenállni.3 A bunyevácok létszámát illetően nagyfokú bizonytalanság tapasztalható. Csak becsült számok vannak. A vegyesházasság és a kettős identitás ma már természetes. Az összetett okok között szerepel még ma is a félelem. Az 1948 utáni személyi kultusz éveiben - 1960-ig - való üldöztetés nem múlt el nyomtalanul. A görcsök a rendszerváltás után sem oldódtak fel, ezért a regisztrálásokról hallani sem akarnak! Ismert, hogy hazánkban hol élnek bunyevácok. E helyütt nem célunk annak a bőséges történeti irodalomnak az interpretálása, amely a bunyevácok eredetkérdését és településének körülményeit vizsgálja. Egyébként is az ezzel kapcsolatos különböző nézetek - csakúgy, mint a nevüket illetően - még nem jutottak közös nevezőre. Annyit azért el kell mondanom, hogy a bunyevácoknak három nagy csoportját szokták megkülönböztetni, amelyből kettő a Balkánon él, a harmadik pedig Jugoszlávia északi részén a Bácskában, valamint Magyarországon, ahol zömmel a Duna-mentén találhatók meg településeik. Az közismert, hogy a magyarság a honfoglalástól kezdve együtt élt más népekkel, népcsoportokkal. Baján is már a 13. század első felében találkozhattak dalmátokkal és bosnyákokkal. 1696 karácsonyán „rác lakossága legalázatosabb kérelmére” született a mezővárosi kiváltságlevél. 1719-ben a pravoszláv pópa jelentette, hogy a rk. bunyevácok száma négyszerese a pravoszláv szerbeknek a városban.4 Nem könnyű a bunyevácokról szólni úgy, hogy az érdeklődő igényét kielégítsük anélkül, hogy a részletekben elmerülnénk. Kik is hát azok a bunyevácok? Egyre többet tudunk, olvasunk megyénk — hazánk - bunyevác lakosságának történetéről, nyelvéről, népi és elit kultúrájáról, de korántsem elégségeset. Szerény kutatásaimmal, publikálásaimmal sokuk segítségével igyekszem e hiányt én is pótolni. A kutatók munkáját nagyban nehezíti, hogy a közélet, a média mellett olykor a hivatali előterjesztésekben, sőt egyes történelmi, néprajzi tanulmányokban sem tesznek különbséget a szerzők a horvátok és szerbek között. Különösen a korai írásokban tapasztaljuk a „rác” és „délszláv” elnevezéseket. Sokszor a sokác és bunyevác - csak népviseletben különböző - etnikai elnevezést is felcserélik, ill. önálló nemzetiségként említik helytelenül. Itt meg kell jegyeznem, hogy a bunyevácok esetében 1992-ben Katymár községben voltak ilyen kezdeményezések. A jelenben pedig Baja városában „megalakult a Bunyevác Túlélők Egyesülete azzal az elsődleges szándékkal, hogy mielőbb önálló, legitim nemzetiségként ismertesse el a hazánkban élő bunyevácságot”.5 A hazai bunyevácok r immár több mint 300 éves együttélés után - az ősi szülőfölddel való földrajzi kapcsolatok nélkül is őrzik fennmaradásukat, nyelvüket, gazdag hagyományvilágukat és szerteágazó népi művészetüket. Tudnunk kell, hogy a hitelességre törekvő kutató számára - ha a közvéleményben ma még általánosan kellően nem ismert is - bizonyított tény, hogy a bunyevácok kivétel 3 GYÚROK 1998. 123. 4 TARJÁN 1992. 152. 5 MUITY 1998. 2. 20
