Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Múzeumi percek - Solymos Ede: Egy néprajzos naplójából
Sólymos Ede exponáltam. Egyik legjobb felvételem lett. Húsz év múlva Ausztriában nem akarták elhinni, hogy ilyen is volt. A következő esztendőben sikerült begyűjteni a Budapest-Mohács közti szakasz majd minden szerszámát, s abból nyílt meg 1951 őszén a Duna-kiállítás. A halászat három szobát töltött meg. Ez az anyag azért is emlékezetes, mert miatta kaptam az egyik legnagyobb letolást. Félévenként jelentést kellett készíteni a végzett munkáról, s egy táblázatot is kitölteni. Én beírtam, hogy 65 néprajzi tárgyat gyűjtöttem, a szöveges részbe pedig, hogy ez a dunai halászat szinte teljes szerszámkészlete. Ezt persze senki sem olvasta el, de jött a válasz, hogy messze a legrosszabb vagyok a szakmában. Év végén aztán elégtételt kaptam, ugyanis megszereztem egy mézesbábos műhelyt, 400 darab bádogszaggatót és tutlit hoztam be egyetlen hátizsákban. Nagy dicséretben részesültem! Itt a környéken kerékpárral jártam, a vízen kölcsön csiklivel, kajakkal, ha többen voltunk, az MHSz segített ki rocsóval. Évekkel később saját motorcsónakkal. A felszerelés akkor még egyszerű volt: füzet, ceruza, egyszerű fényképezőgép és egy mérőszalag. Aztán vettem egy százas Sachs motort, olyan nagy kerekei voltak, mint egy kerékpárnak, rugózása semmi. Távolabbra már azzal mentem, így Paksra is, ahol egy sleppzsákot szereztem, alig fért a hátizsákomba, ami szét is szakadt Bajáig, lévén a háló nagyon nehéz a sok ólomtól. Emlékezetes a halász is, aki nagyon érdeklődő volt, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ő gyűjt engem, kikérdezve, hogy más vidékeken hogy és mivel halásznak. Máskor egy bajai halászt látogattam meg lakásán. Hagyományos, térd fölé érő halászcsizmában volt. Dicsértem, mire elpanaszolta, hogy már nem vízálló, újat kellene csináltatnia. — Adja el! - mondtam. — 400 forintért odaadom. — Rendben — s már húztam is le a lábáról. Pár év múlva egy idős csizmadiát akartam rávenni, hogy készítsen egyet, hogy filmre vegyük, de nem vállalta, mert a mai, gyári kikészítésű bőrök nem bírják azt az áztatást, nyújtást, ami szükséges. Emlékezetes a komáromi Kiss Miska bácsi, aki Dunaszekcsőre települt át. Nagyon szeretett mesélni, de nem a halászatról, azt pár szóval elintézte, viszont állandóan visszatért élete nagy kalandjára, mikor az első háború után az orosz fogságból Indián keresztül szökött haza. „Azok a fekete asszonyok!” - volt a refrén. Öccsével együtt halásztak az általuk meghonosított búvárhálóval, s meghívtak ugyancsak dunavízben főtt halászlére. Velem volt 8 hónapos terhes feleségem is, aki felvidéki lévén nem szerette a halat. A barátság kedvéért elfogadta a meghívást, csak akkor nézett nagyot, mikor körbeültük a bográcsot, s abból kezdtek kanalazni. Miska bácsinak hatalmas vörhenyes bajusza volt. A kanálról egy csepp lé megindult, s a bajusz végén places, vissza a bográcsba. S ez így ment minden merítésnél. Nejem nem tudta levenni a szemét róla, közben liftezett a gyomra. Azóta szereti a halászlét. Érdekes, hogy nyolc év múlva kisebbik lányom ugyancsak Miska bácsinál szerette meg, de akkor már tányérból ettük. A Duna-kiállítás megnyitása után több energiát fordíthattam egyéb témákra is, hisz szinte mindent kellett gyűjteni. Idegen helyen hosszan kellett magyarázni, hogy mi a múzeum, minek kellenek ezek az ócskaságok. Ráadásul a politikai helyzet olyan volt, hogy minden nadrágos embertől féltek, aktatáskát véletlenül sem lehetett vinni. Ha az öregek kezdtek is beszélni, a fiatalok leintették: hallgasson kend, nem tudjuk, hogy mi 102
