Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Múzeumi percek - Solymos Ede: Egy néprajzos naplójából
Egy néprajzos naplójából lesz ebből. Egy alkalommal Bátmonostoron egy idős nénitől vettem egy pruszlikot. Másnap nevetve mesélik, hogy a Maris nénire hogy ráijesztett a fia. Kérdezte, hogy aláírt-e valamit? — Igen. -— Aztán mi volt az? — Nem tudom. — Hát azt hogy kitelepítik! - Akkor ez gyakori volt. Alig tudtam a nénit megnyugtatni, hiába mutattam a nyugtát. Csak azért imádkoztam, nehogy tényleg elvigyék, mert akkor senki sem mossa le rólam. 1954-től 1957-ig aspiráns voltam, így lehetőségem nyílt arra, hogy a Felső—Dunát is bejárjam, s megírjam a Dunai Halászatot. Közben híre ment a gyűjteménynek, s ahány halászat iránt érdeklődő kollega jött külföldről, azt mind lehozták Bajára, így sok ismerőst szereztem. Mikor 1972-ben Lengyelországban egy kongresszuson bemutattak egy japán kollegának, s meghallotta, hogy Bajáról jöttem, felkiáltott: oh, ott egy csodálatos halászati gyűjtemény van. Ha legközelebb Európába jövök, megnézem. Tizenhárom év múlva el is jött. Telt-múlt az idő, a „láncos kutyából” „kutyuli-putyuli” lett, Baja testvérévé fogadta Zombort, a két múzeum is barátságot kötött, rendszeressé váltak a csere kiállítások. Amilyen könnyen jöttek ők, annyira nehéz volt nekünk. A kiszállítandó anyagjegyzékét a Néprajzi Múzeumnak kellett előbb láttamozni, aztán a Nemzeti Bank Devizaigazgatóságának engedélyezni. Ez utóbbi nagyon lassan ment, az engedélyt mindig az utolsó pillanatban kaptuk meg. A teherautót mindig a zomboriak küldték, mert tőlünk csak külön engedéllyel mehettek külföldre. Egyszer halászati kiállítást akartunk rendezni Zomborban, most jó előre megkértem az engedélyt. Egy pénteki napon szállítottunk. A határon észrevették, hogy a kilépésre az engedély, - mely 30 napig érvényes - az előző nap lejárt. Menjek be Dávodra és a Tsz irodából telexen kérjek hosszabbítást a határra, javasolták. Ők ugyanis fogadhatnak telexet, de csak egymás közt kezdeményezhetnek. A teherautóval elmentünk, telexeztem, visszamentünk és vártunk. Egyszer kezdett a gép pöntyögni, de mindjárt le is állt. Telt az idő, féltünk, hogy hazamennek a bankosok. Vissza Dávodra, újabb telex, de a választ már oda kértük. Mindjárt meg is kaptuk. Kiderült, hogy a vámosok gépe elromlott. Végre átjutottunk a határon. A zomboriak egészben sült malaccal vártak, s nem tudták elképzelni, hol késtünk, többször telefonáltak a határra, azok mondták, hogy itt az autó, nincs az autó. Többször Zomborból Szabadkára is átvittük a kiállítást, így két legyet csaptunk. Kilépéskor az útlevélbe ütöttek egy pecsétet, ami figyelmeztette a vámosokat, hogy a mellékelt jegyzék szerinti anyagot meddig kell hazahoznunk. így közben többször is átléphettük a határt. Egyszer egy szabadkai kiállítás után szombat reggel Röszke felé indultunk haza, mert nem akartam dinárért tankolni, a határnál pedig volt benzinkút. Leadtam a papírokat. Kérdi a jugó vámos. — Hol az anyag? — Szabadkán. — Csak azzal együtt mehet át. Hosszan vitáztunk, vissza kellett fordulni. Az utolsó csepp benzinnel értünk vissza Szabadkára a múzeumba, ahol a teremőr néni adott kölcsön pénzt benzinre, aztán irány Hercegszántó, ahol szó nélkül átengedtek. Javult a légkör, nyugatra is el lehetett jutni. Egyszer meghívott Bécsbe Gaál Károly, aki ott néprajz professzor volt. Többek közt halászati múzeumot is szerettem volna látni. Összeismertetett Schweiger professzorral, a vidéki múzeumok főnökével. Ő elvitt Orthba, Bécstől kb. 30 km-re egy kis városkába, ahol egy kis várban van az 103
