Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1997 (Kalocsa, 1998)
Kitekintés
Bárth János Néhány kivételtől eltekintve jobbára a „D” és az „E” jelű utcákban, egymás szomszédságában laktak. Az 1760-as években, valószínűleg 1767-ben Batthyány József érsek utasítására Kupuszina népét is hitoktatási csoportokba osztotta a plébános. A csoportok névjegyzékében21 megtalálhatók a bátyai származású kupuszinaiak is. A fiúgyermekek és a legények, illetve a leánygyermekek és a nagylányok csoportjaiban a bátyai származásúak keverten fordulnak elő a más vidékekről származó magyarokkal. A bátyai eredetű fiatalok 16 év kupuszinai tartózkodás után valószínűleg már ugyanúgy tudtak magyarul, mint a palóc és más magyar vidékekről érkezettek. Megértették a katekizmus magyar nyelvű oktatását. Következésképp, nem kellett őket külön csoportba gyűjteni. Csak a leányok 2. csoportjában, a Szent Ágnesről elnevezett leányseregben olvasható egymás közelében több „bátyaias” név. A bátyai eredetű felnőtteket azonban jobbára a máshonnan érkezettektől elkülönítve, együtt oktatták. A „bátyaias” férfinevek nagyrészt az István királyról elnevezett 4. férficsoport, a hasonló asszonynevek pedig a Szent Ilonáról elnevezett asszonycsoport névsorában olvashatók. A bátyai származású kupuszinai férfiak és asszonyok bizonyára egy-egy „dalmata” nyelvű hitoktatási csoportot alkottak, de együtt tartó elkülönülésükre alapot adhatott közös származásuk és szomszédságuk ténye is. Az a körülmény, hogy a szökött bátyai jobbágyok 1751. évi jegyzékén szereplő nevek többsége föllelhető a távoli Kupuszina 1772. évi állami összeírásában, valamint az 1762. évi és az 1767. évi kupuszinai egyházi lajstromokban, megfelelő bizonyíték arra, hogy az 1751-ben útrakelt bátyai jobbágyok többsége a Bács megyei Kupuszinára költözött. Utódaik a XX. század végén is Kupuszina lakói. Ezzel a kijelentéssel tulajdonképpen nagy vonalakban megadtam a választ azokra a kérdésekre, amelyek 1989 koraőszén a kupuszinai temető csendjében merültek föl bennem, amikor „bátyaias” családneveket betűzgettem a hajdanvolt kupuszinaiak sírkeresztjein. Csaknem egy évtized telt el a válasz megfogalmazásáig. A Kárpátmedence népesedéstörténetének egésze szempontjából a megszületett eredmény morzsányi adaléknak tűnik. Bármilyen aprócska is azonban az új tudományos eredmény, megszületésének folyamata tartogat néhány általánosítható tanulságot. Nyilvánvaló, hogy a remény soha nem hagyhatja el a kutatót. Amikor úgy látszik, hogy bezárult a kör, amikor további források előkerülése már nem látszik valószínűnek, mindig történhet váratlan fordulat, amely új irányba lendíti a kutatást. A váratlan fordulat legtöbbször szerencse képében köszönt a kutatóra. A szerencséből akkor lesz új fölfedezés, a szerencse akkor válik a kutatás hasznára, ha a kutató rengeteg felhalmozott ismerettel és a legalkalmasabb módszerrel, vagyis magasfokú tudatossággal szólaltatja meg a szerencse által elétárt forrást. Ezek után be kell vallanom, mert az olvasó előbb-utóbb rájönne, hogy a fentebb bemutatott bátyai-kupuszinai történetnek van egy szépséghibája. A kutató maradéktalanul nem lehet elégedett, mert az aprócska téma egyik kicsiny részkérdését kénytelen megválaszolatlanul hagyni. A Hodovánokról van szó! A kupuszinai temetőben feljegyzett, Kalocsa környékére vezető, „gyanús” vezetéknevek között ott volt a 21 KÉL. I. Vis. Can. Általános. Kupuszinai jegyzék Béreg és Kollut jegyzékei között. 216
