Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1997 (Kalocsa, 1998)
Egy sárközi település: Homokmégy
A jószág enyhelye és a juhtartás építményei Homokmégyen tenyérnyi vastag nád már nem ázott be. Az elejének egyik oldalán hagytak ajtót, de csak 60-70 cm széleset, éppen hogy be lehessen bújni. A nyomorúság jó embör vót, mer mögtanítota az embört mindönre - mondta. Az ajtót csumából kötötték fűzfagúzsokkal. Két helyen korcofták, s a bicsaklás elkerülésére keresztbe is kötöttek két fát. A gunyhó harmadánál keresztbe fektettek egy fát. Az ajtó felöli kisebb rész a tüzelőhely. A két „fal” mellett halmozták föl a tűzifát. A homlokfal ajtó nélküli oldalán egy kis gödör a tűzhely. A rőzsével csak begyújthattak, mert ha azzal tüzeltek, csak begyújtották volna a gunyhót. A tűz körül olyan tisztának kellett lenni mint a szobában, nehogy lángot kapjon. Ha az ajtónak fújt a szél, az egész gunyhóban szállt a füst. Ahun a füst, ot a tűz - mondogatták ilyenkor. A belső nagyobb részt vastagon beterítették szalmával vagy csádéval16, azon aludtak. Elfért benne két ember, meg a vendég is. Sokszor meglátogatták őket, ilyenkor ott is aludtak. A szalmára ráterítették a szűrt, hogy ne menjen a szalma a suba szőrébe. A suba rajtuk volt alvás közben. Nagy hidegben fölkeltek begyújtani. Fölmelegedtek, s újra lefeküdtek. Volt olyan év, amikor kétszer is fölkeltek tüzelni - 1928-ban és 1940- ben volt a leghidegebb. Ha nagyon hidegbe kin sűrűn esőt a hó, akó belű is úgy szitát, mind ha lisztöt szórtak vóna. Mögtaláta az utat. Főleg hogyha fút a szél. A tűzzel nemcsak melegítettek és főztek a gunyhóban, hanem étkezés alatt világítottak is. Ezután már nem enyhelyek tövében, hanem a gunyhóban tárolták a cakompakkot. A vetít a gunyhó szelemenére erősített gamóra akasztották, majd letakarták egy szűrrel. A többi fölszerelésüket a fejük alá rakták. A krumplit az ágyban tárolták. Ott ugyan megrágták az egerek, de néha még így is megfagyott. Az őszi esők után nem lehetett nyugodtan aludni, az egerek még a suba alá is bemásztak. Bényi János összetákolt egy - az édesapjától tanult - deszkacsapdát17, amelyet sikerült bevinnem a kalocsai Viski Károly múzeumba. Tavasszal és nyáron a fejősöket színben tartották Körmén. Ez a szín már négy oldalról zárt, de előtte egy karámot találunk, ahol az anyákat abrakoItatták. Innen jártak ki legelni, s ide tértek vissza etetésre. Ha kiköltöztek az Elető partra, akkor ott is isztrongát állítottak, de csak azon az egy helyen. A birkaszínt általában az udvar felső határára állították. Ritkán került a ház végéhez, mert ott más épületek voltak. Egyébként bárhová kerülhetett, a helye változó lehetett. A vállalkozó Bényi János 1945 és 1960 között az épületek is egyszerre átalakulást és „visszafejlődést” mutatnak. 1945-ben az oroszok Bakáék minden vagyonát elvitték, csak a juhászok birkáit hagyták meg. Ettől kezdve ismételten magatarti juhász, de ekkor már fia, ifjabb Bényi János (1932) őrizte a birkákat. Az idősebb Bényi János már csak irányította a családi gazdaságot. 16 Háromélű, magas fűfajta, melyet nem eszik meg az állat. Ezt kaszálták a gunyhóba. 17 A csapda teljesen megegyezik KOROMPAY 1984. 117. 77. ábrájával. 103
