Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Előadások dr. Fazekas István köszöntéséhez
A kunok életmódja hosszú ideig hasonló volt, mint előző hazájukban a kelet-európai steppén. A gazdálkodás a nagyállattartáson alapult, a települések könnyen mozgatható hajlékokból, sátrakból, jurtákból álltak. A forrásokban ilyen, nem teljesen helyhez kötött településként jelennek meg a XIV század közepén a kun szállások. A Duna-Tisza közén az egyik első adat: 1347-ben tizenkét, nemezházban élő kun elszökött Köncsög ispán szállásáról és Becsei Töttös birtokára költözött.30 Ez az adat egyrészt a nemezházak, azaz jurták említése miatt figyelemre méltó, másrészt azért, mert nyilvánvaló, hogy ezeknek a kunoknak nehezebb volt elviselni a kun nemzetségfő uralmát, mint a magyar földesúr fennhatóságát. Egy másik oklevél 1341-ben a Bodrog megyei Borsód falu és a körülötte fekvő öt puszta környékén megszálló kunokat említi.31 Gyakori eset volt ebben az időben a kun szállásokat név nélkül, mint valamely magyar helység környékén lévő szállásokat megjelölni. Tévedés lenne azonban az ehhez hasonló adatokból kötetlen nomád életmódra gondolni. Magyarországon kialakult településrendszer volt, melybe a kunoknak előbb-utóbb be kellett illeszkedni, a tulajdonviszonyokat és a településhatárokat figyelembe venni. Úgy tűnik, hogy a hód-tavi csata (1280) után megindult egy ilyesfajta integráció. Másrészt bizonyára a kun nemzetségek és nemzetségi ágazatok is nyilvántartották szállásterületük határait, azon belül maguk osztották fel a legelőket. A Fekete-tenger vidéki steppékhez képest ez természetesen sokkal szűkebb terület és kötöttebb rendszer volt, de két-három nemzedék alatt a kunok többsége sikeresen alkalmazkodott a magyarországi viszonyokhoz.32 A kun társadalom számára a kor „kihívását” a gazdasági kényszer és az ősi hiedelemvilág feladása jelentette, pogány voltuk miatt sokáig ellenséges közegben, a katolikus egyház nyomása alatt. A megfelelő válasz, mely a kunok fennmaradását biztosította, a gazdaság átalakulása volt. A szállásként kapott földeket igyekeztek sokrétűen hasznosítani és az állattartáson kívül a mezőgazdaság többi ágazatával is egyre inkább foglalkoztak. A földművelés korábban sem volt idegen számukra: a kelet-európai steppe középkori nomád népei mindig is folytattak földművelést téli szállásaik körül, a kunok Magyarországon ezt sokáig a hadjáratokban szerzett keresztény foglyaikkal végeztették. Amikor erre már nincs lehetőség, a főemberek szállásain a főként kun eredetű szolga-réteg végzi ezt a tevékenységet, a köznép pedig rákényszerül az egyre sokrétűbb, önellátó gazdálkodásra, melybe a gabona-, zöldség- és gyümölcs- termesztés is beletartozott, az állattenyésztés (szarvasmarha, juh, ló tartása) pedig kiegészül a növekvő sertés- és baromfitartással. A XV-XVI. századi összeírások és a régészeti ásatások már ilyen gazdaságok képét mutatják. A XIV. század végére állandó településhelyekkel és szilárd építményekkel rendelkező kun falvak alakultak ki. Ezeket sajátos szerkezetük és településmódjuk miatt a magyarok mindenütt „szállásinak nevezték. Szentkirály középkori kun falu ásatása világította meg, hogy mi volt a tartalma ennek a kifejezésnek. A feltárt XV. századi lakóházak körül ugyanis a gazdasági udvaron nagyszámú állat tartására alkalmas karámok, ólak és más, nyíltszíni létesítmények voltak, tulajdonképpen a külterjes tartásra jellemző épületek foglalták el a beltelkek felületének nagy részét.33 Az ilyen településkép nem volt ismeretlen Magyarországon az Árpád-korban, a telekrendszer ki29
