Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Előadások dr. Fazekas István köszöntéséhez
ezek az állatok. Több olyan történetet gyűjtöttek össze, hogy amikor felvittek oda tenyészállatot, akkor úgy kellett a szekér végéhez lekötni a szarvát, szinte az tolta fel a szekeret Jászfelsőszentgyörgyig. Annyira vad állatok voltak, hogy ezekkel nem tudtak mit kezdeni. Volt olyan, hogy le kellett utána lőni puskával, mert az istállózó állattartásba nem lehetett őket befogni. A két terület között rendkívül szoros volt a kapcsolat, hiszen ha valaki megnézi ma a Hortobágyot, azt hiszi, hogy a legelő egy gyomos, tüskés terület. A legeltetés a föld- használatnak egy magas foka. El kell égetni a töviseket, rendet kell tartani, ott itatóhelyeknek, kutaknak kell lennie, amit gondozni kell. Ma a jószágnak a terep nincs előkészítve. Ez az első fázis, és csak utána lehet földet művelni. A bozótot, a káros növényeket ki kell onnan irtani. A jászsági kommunitások, községek évente öt-hat alkalommal lejöttek száz-százhúsz kilométert megtéve szekerekkel és jegyzőkönyvet készítettek a vizitált területekről. Végignézték a puszták állapotát és rendelkeztek a kutakról, itatókról, a legelők tisztításáról. Pontosan tudták az útvonalat és Nagykőrös vagy Te tétlen határában voltak bérelt legelőterületek, ahol a jószág állomásozott. Pontos jelentéseket írtak a károkról és perekről. Mondhatni, a jászságiak gondozták a kiskunsági pusztákat. A XIX. sz. elejétől a földművelés jelei mutatkoznak, tanyák vannak, amit csak a betyár miatt nem tartottak kívánatosnak. A jobbágyfelszabadítás, ami károsan érintette a jászokat és kunokat, földforgalom indul meg, a pusztákat áruba bocsátják. Ennek több fajta módja volt Kerekegyháza például eladta a területet, főként kecskemétiek számára kiárusította, de a sváb községekből is érkeztek pl. Ceglédbercel környékéről. Nagyon kevés jászárokszállásinak volt itt birtoka. Igaz, hogy ezek a legnagyobbak közé tartoztak. A Duna-Tisza közén mindenki tudja, hogy mit jelent 100 hold homok vagy 16 hold jó föld. A föld méretek mások, a néprajzos más gondolkodásra van késztetve. Ha homokból vagy feketeföldből részesül valaki, az egészen más. A jászságiak nem szívesen telepedtek a homokra, mert nem voltak hozzászokva. Ellenben vannak egész községek, települések, mint Kocsér és Lajosmizse és mások, ahol jelentősen települtek be jászok, vagy több száz család rajzott ki, akik most is jászoknak tartják magukat. Jászszentlászlón három település osztozott, melyek lakói a legutóbbi időkig tartották a kapcsolatot az anyatelepüléssel. Eötvös Károly leírja, hogy volt a nemesek körében bizonyos „atyafi látogatás” szokásban. Egy kutyabőr volt, azt egy helyen őrizték. A középkorban nem volt anyakönyvezés, bizonyítani kellett, hogy ahhoz a családhoz tartozik valaki. Ha gyerek született, ha esküvő volt, legfőképpen, ha haláleset volt, akkor száz kilométereket is utaztak Szatmárból Somogyba, hogy bebizonyítsák, hogy a rokonsághoz tartoznak. Ugyanez a mechanizmus érvényesül a jászok körében is. Jászszentlászlón több családdal is beszéltem, akik rendszeresen feljártak ilyen alkalmakkor a Jászságba, bizonyítandó, hogy igényt tartanak az örökségre. Amazok meg lejöttek ide. Találkoztam olyan kőnyomatos lapokkal, ahol legalább százötven ember értesítettek ki itt és ott. Ezek a szálak csak a legutóbbi időkben szakadtak meg, amikor a föld már elértéktelenedett, megalakultak a Tsz-ek. Ezek a községek a múlt század 60-as, 80-as évei kö23
