Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)

Hagyomány és művészet

Apám 1988-ban meghalt, s ez változások sorát indította el a mindennapi életben, így a konyhában is. Húgom és én is új családban éltünk már, anyám és nagyanyám pedig a ház szoba-konyhás hátsó részében vezették a háztartást. Ismét elkezdték fő- zi-sütni a felvidéki ételeket, bár a konyha alapvetően „sváb” maradt.

Férjem édesanyja - aki a Budapestről került Csátaljára, ebbe a svábok, felvidékiek, bukovinai székelyek lakta bácskai faluba - 1970-ben meghalt, így nem ismerhettem. Ételeiről, főzéstudományáról nem sokat tudok. Amit férjem elmesélt abból az derült ki, hogy nem főzött székelyesen, de bizonyos ételek azért előfordultak. így a puliszka is, melynek rejtelmeit a faluban kellett megtanulnia bukovinai származású férje kívánságának megfelelően. Az egyszerűnek tűnő étel elkészítése - ez a magam tapasztalata is - nem is olyan egyszerű, s úgy vélem nem is sikerült elsajátítanom. Fennmaradt olyan történet, hogy férjem édesapja a gyurmaszerűre sikerült puliszkából kis állatokat formázott az asztalnál, bár a minőséget szóvá nem tette.

Férjem apja saját magának elkészítette a buzsgyi nevű salátaféleségek, mely zúzott fokhagyma ecettel leöntve.

A hagyományos bukovinai konyhával férjem idősebbik, ma is Csátalján élő nővérénél találkoztam először. O már Csernakeresztúron megismerte a főzés alapjait, s egy istensegítsi székely - Nagy István - felesége lett, s férje szüleivel közös háztartást vezettek. Iparos apja és budapesti nevelőanyja családjából egy hagyományos parasztcsaládba került 1955-ben, s az itteni elvárásoknak kellett megfelelnie. (A fiatalabb leánytestvér Bonyhádra került, férje, bár erdélyi, szászrégeni születésű - Sebessi Sütő Albert -, konyhájában nyoma sincs a székely ízeknek. Mindketten helyi üzemekben dolgoztak, a férj a zománcgyár művezetője volt, a feleség a cipőgyárban könyvelő. Az üzemi étkezés, illetve a nevelőanyától tanultak hatása érvényesült, pedig Bonyhádon tekintélyes számú bukovinai él, kiterjedt rokonság, a hagyományos ételek azonban teljesen hiányoztak a konyhából.)

A Csátaljára került bukovinai székelyek körében - korábban végzett gyűjtéseim kapcsán is érzékeltem - erős volt a beilleszkedés akarása. Ebben nyilván komoly szerepe volt a délvidéki tapasztalatoknak is. Ott is polgárosultabb környezetbe kerültek, mint a bukovinai, zárt közösség volt. A sajátos székely nyelvjárás, a népviselet, mely természetesen volt sajátjuk, bizonyos idegenségérzetet eredményezett. A Csátaljára került, zömmel istensegítsi székelyek mindenüket elvesztették, s miután az internáló táborból kiszabadultak, csak annyiuk maradt, ami rajtuk volt. A sváb többségű falu idegenséggel fogadta a jövevényeket, szegényeknek, igényteleneknek tartották, le is nézték őket. Különösen a puliszka vált ennek a szegénységnek és igénytelenségnek mintegy jelképévé. Néhány, a saját családomban megtörtént eseményt mondok el, mely bemutatja, hogy mindez még napjainkban is érződik.

Közeli rokonunk tejfeles csirkepaprikást főzött, ami elképzelhetetlen puliszka köret nélkül. A család már az asztal körül ült, éppen hogy kiborították a puliszkát, amikor váratlanul betoppant a sváb szomszéd. A háziasszony a szalvétán lévő, forró puliszkát - több ideje nem lévén - az ölébe húzta, s nem mozdult, míg a hívatlan vendég el nem ment. Combja hólyagosra égett. Történt mindez akkor, mikor már nem beszélhetünk ellenséges légkörről, a vegyes házasságok pedig teljesen természetesek.

108