Székelyné Kőrösi Ilona (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1995-1996 (Kecskemét, 1997)
Hagyomány és művészet
tosan elmaradt, mint ahogy az is, hogy több rokon segédkezett. Mindebben szerepe volt annak, hogy felnőttünk mi, lányok, férjeink pedig már a szűkebb családon belül biztosították a férfi munkaerőt. De összefüggött azzal is, hogy felgyorsult a feldolgozás menete - új eszközök, töltők, elektromos daráló is volt már -, s a disznóvágás elvesztette korábbi családi összejövetel jellegét. Felvidéki nagyanyám a disznóvágás utáni napra eltett a felfogott, nyers vérből - amit addig kevertek, míg folyékony maradt, kidobálva az alvadt vérlemezkék fonalát -, az abáléből, s kódis kását készített. Kiszitálta a kukoricalisztet, a darát megfőzte az abálében, hozzákeverte a nyers vért. A kihűlt, megkocsonyásodott, sajt szerűen vágható kódis kását zsírban, sütőben megsütötte. Ezt az ételt szinte élete végéig, következetesen megcsinálta, akkor is, mikor már nagyapám nem élt. A sváb „fekete hurkával” soha nem tudott megbarátkozni, s a felfüstölt változatból sem evett. Mi, gyerekek azonban megszerettük az ő módjára készített rizses-májas hurkát, amit megsütve fogyasztottunk, és soha nem füstöltünk fel. A szomszédunkban szintén felvidéki család lakott, ahol az apámmal-anyámmal egykorú házaspár mindkét tagja „telepes volt”. Gyerekkoromban roppant mód irigyeltem a szomszéd gyerekeket, mert náluk perzseltek, s az aprónép megkaphatta a megsült fület és farkat, míg nálunk ilyen nem volt. De ők is, a hatvanas évek közepére átvették a disznóölés forrázós-rémfán bontós változatát. Bár több mint tíz évig őrizték a hagyományt, de a praktikum győzött. Családunkban a „vegyes” házasság miatt jóval hamarabb. A Garam mellől érkezett szomszédunk konyhájában tovább őrződtek a felvidéki ízek. Bár átvettek helyi dolgokat, az elkészítés módja megmaradt. Ha elkészült is a pörkölt, híg volt, leve tartalmatlanabb, mint a sváb konyhában. A hatvanas évek első felében majd mindenki építkezett az utcában. A régi házakat egészen, vagy részben elbontották, egymást segítették az utcabeliek. Ilyenkor kitett magáért a háziasszonyt, s igyekezett a legjobbat főzni. Ha felvidéki családhoz ment apám dolgozni, biztosak lehettünk abban, hogy nem ebédel ott, bármennyire marasztalták is. Szüleim és nagyanyám többször beszéltek olyan ételekről, melyek teljesen eltűntek a konyhából. Apám mesélte, hogy sváb nagyanyám főzött lekvárt „esetéből” - miután megmutatta a növényt, a gyalogbodzával azonosítottam -, készített szószt (mártás) aszalt gyümölcsből, amit „huszlinak” neveztek, csinált „damfknédlit” szilvalekvárral, de ezek az ételek teljesen hiányoztak anyám konyhájából. Egyfelől azért, mert gyümölcsöt egyáltalán nem aszaltunk - csak a dunszt létezett -, a gyalogbodza termését a hatvanas évek elején már sváb nagyanyám sem használta, úgy vélem szegények gyümölcse lehetett, s talán a háborús években gyakoribb volt felhasználása. A felvidéken többféle olajat használtak. Nem főzésre, inkább kelt tésztákhoz. így utcai árusoktól decinként is kapható kendermag- és tökmagolaj volt igen kedvelt, s ezeket használták a szigorú böjti időkben is. Ezek az olajok teljesen ismeretlenek voltak új lakhelyükön. A disznózsír uralta a konyhát. A Felvidéken rengetek tököt termeltek, amiből nemcsak olaj készült, hanem darálva kelt kalácsokba töltötték, dió helyett használták. Pécsváradra kerülve ez is eltűnt ételeik közül. 107
