Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1986 (Kecskemét, 1987)
Bárth János: Az érsek városa
96 falusi Kalocsája nem nőtt volna a 18. század barokk épületekkel ékes érseki oppidumává. Kalocsa az érsekeknek köszönheti 18. századi városi újjászületését. A 18. század elejétől Kalocsa földesurai, a kalocsai érsekek arra törekedtek, hogy székvárosukat kiemeljék falusias állapotából: fejlesszék, növeljék, gazdagítsák, hogy méltóvá váljon rangjukhoz. A 18. századi kontraktusokban többször visszatérő indoklásként olvashatjuk, hogy íi város azért kap meg bizonyos birtokokat vagy kedvezményeket, hogy ezáltal gazdagodjon és lakosai szebb házakat építhessenek, amelyekben nagy vendégjárások idején méltó szállásra találhattak az érseki udvar vendégseregének kevésbé reprezentativ tagjai. A török alatt megfogyatkozott kalocsai népességet az érsekek igyekeztek új települőkkel növelni. Az új települőket elsősorban gazdasági és úrbéri kedvezmények vonzották, illetve tartották helyben. A jobbágyok számára nagy könnyebbséget jelentett, hogy jogaikat és földesurukkal szembeni kötelezettségeiket a 18. században kontratkusok szabályozták. Kalocsa város legfontosabb kontraktusait 1713-ban, 1725-ben, 1761-ben és 1770-ben kötötték. A kontraktusok lehetővé tették, hogy a kalocsaiak a legfontosabb földesúri szolgáltatást, a robotot pénzzel váltsák meg. 1770- től több alkalommal arra is mód nyílt, hogy a tized és kilencedszedés jogát is kibérelje a város. Ezáltal a legfontosabb terményjáradékok is pénzjáradékká alakultak át. A földesúri székvárostámogatás fontos megnyilvánulása volt az életteret jelentő puszták biztosítása. A 18. század középső harmadában kialakuló és egységesülő kalocsai határ a földesúri hatalom tudatos székvárosfejlesztő koncepciója alapján jöhetett létre. Korábban törökkori hagyományok folytatásaként nagyrészt Duna melléki falvak birtokolták a Kalocsától keletre eső pusztákat. Az érsekek a 18. században fokozatosan számolták fel a területen a Duna melléki falvak, valamint Pataj árendálását, és juttatták a pusztákat Kalocsa népének használatába. Sokat jelentett a város fejlődése szempontjából, hogy 1767-70-ben az úrbérrendezés során az addig árendált puszták valódi városhatárrá váltak. A földesúr a pusztákon adta ki a kalocsai jobbágyok telki földjét. Következésképp ezek a területek 70 évvel később, 1848 után a volt jobbágyok tulajdonába jutotta.-;. Kalocsa városiasodásé" és építészeti fejlődését alapvetően meghatározta a 18. században az a körülmény, hogy az "érsek városává", mégpedig a ranghoz méltó városává kellett válnia. A 18. században az egyházi építkezések eredményeként impozáns barokk főtér alakult ki a középkori vár és a kálvinista hajdúk által 1602-ben felégetett székesegyház romjainak tájékán. 1735 és 1754 között megépült az új barokk székesegyház, amely nemcsak Kalocsának és a kalocsai főegyházmegyének volt díszére, hanem az egyetemes magyar építészettörténetnek is fontos alkotása. Az 1770- es években megszületett a hatalmas érseki palota, benne Patosics Ádám érsek barokk könyvtártermével. A század utolsó harmadában megépültek a Fő teret közrefogó kanonoki házak. A Nagy utcán sorra alapították az érsekek a különböző intézményeket, amelyek nemcsak építészetileg emelték a város jelentőségét, hanem létük- ' kel, működésükkel eleve magasabb civilizációs szintet jelentettek. Elég ha itt a Duna-Tisza köze számára papokat képező, 1733-
