Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)
Solymos Ede: A magyarországi halászcéhekről
. . . fogand, tehát abból járandó negyedet a földes Urnák ... kiszolgáltassa. " Tehát nem szabad a halászat úgy, ahogy HERMAN értette, hisz a halászati jog tulajdonosának járó részt be kell szolgáltatni, igaz, hogy csak a tokfélékből, mert az ártéri tavakból, kisebb vizekből „ebédhal" címén megkapták a konyhai szükségletet. A komáromiak éltek is szabadalmukkal, hisz az 1700-as években a kalocsai Duna-szakasz vizahalászai is közülük kerülnek ki./l2/ Meg kell említenünk azt is, hogy egy komáromi származású adatközlőnk szerint a trianoni békekötésig a Komárom határában folyó Duna halászati joga a halászcéh majd ipartársulat tulajdonában volt, itt a tagok valóban szabadon halászhattak. Ezt azonban dokumentálni nem tudjuk. Ismerjük a komáromiak 1765-ös privilégium tervezetét vagy fordítási fogalmazványát, melynek lapazélére több helyen odaírták: a budaiakéhoz hasonló ill. azzal azonos. A céhhagyaték a komarnói Dunamenti Múzeumban található. Az iratokból KECSKÉS közöl adatokat/13/, ezek alapján úgy látjuk, hogy a mesterek száma az 1804-1820-as években 30-40 között ingadozik, s 1900-ra 6 főre csökken. A győri halászcéh létére egyetlen bizonyítékunk a Xantus János Múzeumban őrzött szállás jelvény, egy üvegkalitkában levő aranyponty, a felirat szerint, mely több nevet is említ, „ezen Czé alakittatot 1833^ évben" . Az esztergomiak iratait a Balassa Bálint Múzeum őrzi. Az első bejegyzés 1806-ból származik, szabadalmukat 1805-ben kapták. A feltűnő az, hogy egyidőben csak 8-10 mester és ugyanennyi legény alkotja a céhet. Ismereteink szerint a legkisebb létszámú társaság. Budapest területén három céh is működött, Budán, Pesten és Óbudán, bár ez utóbbi létét mindössze egy 1773-úól származó láda igazolja. A legrégibb az 1097-es pesti és budai céh. A privilégium bevezető sorai említi a kérvényező mestereket, köztük van Fröhlich Andiús is, akinek utódaival még a múlt század végén is találkozunk. A pesti céhéletről SINGIiOEFER Mátyás József leírásaiból sokat megtudhatunk./l4/ A céhanyag & Magyar Nemzeti Múzeumba került, de a Kataszter már nem említi. Tudjuk, hogy voltak irataik, ládájuk, zászlójuk, bárka alakú céh jelvényük. Itt őriznek viszont egy ón céhkorsót, a leltár szerint a pesti halászcéhé volt, amit kétségbe vonunk. A felirat szerint 1690-ben készült, a céhmester Simon Zoder ás Mathias Kasser, Georg Eabrunner. Mivel a pesti céh csak 7 évvel később alakult, Pozsonyból pedig már 1517-ből van adatunk, feltételezzük, hogy az övéké volt. Ezt látszik igazolni az is, hogy annak idején Pozsonyban vásárolták árverésen. Budapesttől Tolnáig egyetlen halászcéhet sem találunk. Talán az is magyarázza, hogy ez a két erős, nagy létszámú céh bérletei révén a közbenső vizeket uralta, az ott élő néhány halászt vidéki mesterként kebelébe fogadta, de önállósulni nem engedte. A tolnaiak 1781-ben kaptak szabadalmat. Bár a nyilvántartások külön Tolna megyei céhet is említenek, az iratanyag tüzetes vizsgálata kimutatta, hogy csak tolnai céh létezett./15/ Iratanyaguk jól megmaradt, így elég részletes képet kapunk életükről, a létszámuk alakulásáról. Ezt még kiegészítik a kalocsai érseki levéltárban őrzött, s publikált haszonbéri szerződések./l6/ Ismereteink szerint az egyik legerősebb céh. Tagjaik zömmel németek. A mesterek egyidejű létszáma 60-70 fő,- 78 -
