Sztrinkó István (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1984 (Kecskemét, 1985)

Bárth János: Keceli történeti–néprajzi kutatásaim eredményei és tanulságai

5. Tanulmányom egyetlen magyar falu feudalizmus kori népéletét tárja fel, amennyire azt a források lehetővé tették. Akadnak azonban a disszertációban olyan következtetések és megállapítások is, amelyek nemcsak Kecelre érvényesek, hanem más alföldi magyar falvakra is. Arra törekedtem, hogy Kecel hajdani népéletének feltárt és ismertetett históriája modellé váljon, a Duna-Tisza közi, sőt bizonyos vonatkozásban az alföldi falvak és kismezővárosok feudalizmus kori népéletének egyik modelljévé formálódjon.

6. A lehetőségekhez képest igyekeztem teljes képet adni a falu életéről. Ezért az anyagi kultúra, a szellemi kultúra és a társadalom kérdéseivel egyaránt foglalkoztam. A termeléstől az önigazgatáson át a hitvilágig mindenről igyekeztem szólni, ami a falu életét jellemezte a kései feudalizmus idején.

Tartalmi eredmények

1. Annak ellenére, hogy erre vonatkozó közvetlen források nem álltak rendelkezésemre, sok áttételes forrás alapján sikerült tisztáznom a kecellek származásának irányait. Megállapítottam, hogy a falu újranépesedésének hosszan elhúzódó folyamata részét képezi a 18. századi észak-déli népmozgás hullámzásainak. A Kecelre került népesség legfontosabb kibocsátási területeként a történelmi Pest megye északi vidékeit jelöltem meg. Jelentős szerep jutott Kecel újranépesítésében a Nyitra, Esztergom, Ilont, Nógrád megyékből érkezett jövevényeknek. Ezeken a vidékeken, mivel a nyelvhatár közelébe esnek, nem volt idegen a kétnyelvűség. így valószínűleg Kecelre is érkeztek magyarul és szlovákul egyaránt tudó személyek. Ezek azonban gyorsan alkalmazkodtak a többség nyelvhasználatához. Kecelen a forrásokkal elérhető időben mindig magyar élet folyt. Néhány szomszéd helység példáján érzékeltettem, hogy ugyanazon tájakról származó települők nyitottak voltak két nyelv és két nemzetiség irányába is. Fejlődhettek erre is, arras is. A nyelvhasználat és a nemzetiségi hovatartozás alakulásában az

újratelepülés korában valószínűleg nagy szerepe volt a hangadó egyéniségeknek. Utaltam am, hogy a 18. századi belső nép- mozgás útjába eső területeken, pl. a Duna-Tisza közén, egy-egy helység 20. századra jellemzővé vált nemzetiségi arculatát kockázatos alaposabb kutatások nélkül visszavetíteni a 18. századra.

2. Az újratelepítés előtti pusztahasználatxál szólva kiemeltem a pásztorok szerepét a középkori eredetű pusztanevek és a kisebb földrajzi nevek fenntartásában, megőrzésében és továbbadásában.

3. Fölhívtam a figyelmet az úrbérrendezés társadalomtörténeti hatásaira. Érzékeltettem, hogy az úrbélerendezés előtt e- zen a tájon alig lehetett érdemi különbséget tenni jobbágy és zsellér között. Nagy volt a mobilitás a két réteg között. Ennek szellemében ajánlatos értelmezni a korabeli összeírásokat. Az úrbérrendezés után viszont a két réteg jogi és gazdasági választóvonala megmerevedett.

h. A magyar történettudományban és a néprajzban egyaránt kevéssé kutatott terület a községi igazgatás és a faluközösségi önigazgatás témaköre. Ezért jelentős tex’jedelemben foglalkoztam a kérdéssel, bemutatva az egyes tisztségviselők munkáját, szerepét. A faluközösségi vezetőket két csoportra osztottam. Egyik csoportba kerültek a hivatalviselők, akiknek a törvények és a szokásjog szellemében lenni kellett, akiket a felsőbb hatóságok is számontartottak és partnerként elismertek. Másik csoportba kerületek a faluközösség „népi" tiszt- 50 -