Szabó László: Néprajzi gyűjtések a Duna-Tisza közén(Monumenta Muzeologica 2. Kecskemét, 2008)
Gyűjtőtáborok Sztrinkó István vezetésével
torművészettel, a Duna Tisza közi népművészettel foglalkoztak, keresték ennek keleti gyökereit. Egyik első írása 1979-ben erről a témakörről való elmélkedését adja közre a Forrás című folyóiratban. (A kiskunsági népművészet kérdőjelei) Ezt követi a Novák Lászlóval közösen összeállított kötet a Háromváros népművészetéről, amelynek tömör és lényegre törő záró tanulmánya a közös kutatásaik végső eredményét fogalmazza meg. A kötet egy nagyszabású közös kiállítással is társult. Ennek a kötetnek, melynek egyik lektora is voltam, előkészületi munkáit, megszületését végigkísérhettem. Ebben az időben ugyanis magunk is hasonló munka lázában égtünk, sorra rendeztünk a Szolnok megyei anyagból olyan előkészítő kiállításokat, melyek megalapozták a Szolnok megye népművészete című kötetünket. Mindkét szerzővel hosszas beszélgetéseket, vitákat folytattunk, egymás elképzeléseit, ötleteit is csiszolgattuk, segítettünk a holtponton átlendülni. Ráadásul szomszédos alföldi megyékről, területekről volt szó, ahol főként a jászsági kirajzások révén a lakosság egy része rokon is volt. Nemcsak a népművészeti értékű tárgyak kölcsönös cseréjéről volt szó, hanem maguk az alkotók, a tárgyakat készítő mesteremberek is áttelepültek egyik területről a másikra, ezen túl - ha most az egész megyében és nemcsak a Háromvárosban gondolkodunk - részben közigazgatásilag és jogaikat tekintve is egykor a Jászkun Kerülethez tartoztak. Alapvető kérdés volt, hogy mennyiben tekinthető a parasztpolgári fejlődés magas szintjére eljutott mezővárosi közösség művészete népművészetnek. Másfelől a város szerves része a hozzá tartozó puszta s a város polgára az a pásztorember - s virágzó pásztormüvészetről beszélhetünk -, aki művészi értékű használati tárgyait maga magának készíti, amely közegben egybe esik az alkotó és a használó? Hogyan viszonyul e két mezővárosi réteg művészete egymáshoz? Mindkettő népművészet, ha igen, miért? Ám városi polgár a tanyai lakos is. A tanyavilágban azonban népművészetről csak módjával beszélhetünk, hiszen a pusztákat feltörő, a homokot meghódító honfoglaló lakosság kezdetleges hajlékokban, hosszú ideig olykor putri házakban lakott; itt a közösségi lét sem volt olyan szoros, erős, hogy reprezentációt kikényszerítsen. Elegendő volt egy városba menő ruha, legfeljebb szép lovak vagy lószerszámok a tisztesség, a mód kifejezésére. Nem véletlenül emlegeti Tömörkény és Móra, hogy a tanyasi embert már messziről és az első pillanatban fel lehetett ismerni. A tanyai lakóházak is dísznélküliek, egyszerűek voltak, tornácot szinte soha nem építettek. Legtöbbször az építőmesterek, ácsok munkáját sem vették igénybe. A tanyára népművészeti értékű tárgyak rendszerint a belterület lakóházaiból kerültek 104
