Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A hús
Kinek gyermekkoromba sok szümőcs vót itt a kezünkön, s akkó’, hogy ne legyen szü- mőcs rajta, legyen szép a kezünk, akkó’ mondták, hogy kancatejet kell tenni rá. Az egyik gyerek mondta, hogy fent az erdőn kancatejet fejt reá, de nem múlott el. Egyesek úgy tartják, hogy a legfinomabb és a legjobb tej a kancatej, mert édes és tápláló. Egy szentkirályi ember az 1950-es években gyermekként Udvarhelyt kóstolta meg a lótejet: Bátyám felesége oláhfalusi vót, megfejte a kancát, hogy vigyen haza a csikónak tejet, akkó’ kóstoltam meg. Előfordult a faluban, hogy a csikó megdöglött, és kifejték a kancából a tejet, nagyon sok tejet. Bálint Simon Jóska kipróbálta, s a malacoknak adták a lótejet. Az nagyon édes, nagyon tápláló, a húsa es az. A bivalytej felhasználása Szentkirályon napjainkban már nem tartanak bivalyt, ám számon tartják, hogy a székely- földi Alföldön még tenyésztik. A XX. század közepén még volt néhány bivaly a faluban: Szerettem a bivaly tejet... Olyan föle vót neki, hogy... jaj! Először nem mertem megkóstolni, s kacagta apósom. Egyszer aztán megkóstoltam - nagyon finom a bivalytej. Apósoméknak vót bivalyuk, fejték. Egy darab vót nekik. Lassan jár... A bivalytejet csak itták. Vitték a felesleget a központba, a kollektívba. Az 1960-as évekbe’, amikor a gyerekek kicsik vótak, vót bivalyuk - nem fogatolták, csak a tejét fogyasztották, a felesleget pedig leadták a kollektívbe. Nyugodt állat, lassú... Édesapám fenyédi vót, ott az egyik rokonnál kettő-három is vót. A bivaly huncut vót. Fel kellett őtözzön a férfi az asszon ruhájába, különben nem adta le a tejet. Ilyen természete van a bivalynak - örökké kacagtuk. A másik: ha nem énekősz, akkó’ nem adta le a tejet. A bivalyhúst megették. Egyesek emlékeztek arra, hogy az egyik legutolsó bivaly a faluban Pál János Ferenc gazdáé volt. A HÚS A sertés A disznóvágás. Az állat levágása és felbontása A XX. század első felében Székelyszentkirályon a szőke tonkaorrú sertésfajta volt a legelterjedtebb, viszonylag kevés mangalicát tenyésztettek, noha a mangalica Erdélyben akkor már közismert volt. A XIX. század végén a mangalica és az angol berkshire sertésfajták keresztezésével Felsőbajomban vagy más néven Báznán kitenyésztették a fekete színű, az első lábainál világos csíkot viselő báznai sertést, mely az I. világháborút követően Erdély-szerte közismert lett. A hagyományos rideg módon, makkoltatva tartott, az állat saját növekedési ütemében nevelt állat húsa gazdagon tartalmazott telítet59
