Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A kenyér
akkor nem szokta lereszelni, ha nem egy hétre süt, hanem két hétre előre készül a kenyér. A lereszelt kenyeret a teknőbe rakja élére állítva, először a meleg konyhában hagyja kihűlni, majd a hűvös kamrában helyezi el. A kenyér részeit a szentkirályi emberek így nevezik: alja, teteje, bele, szelet, a kenyér púpja fkifakadás’), sarkalat vagy sorkalat (Vastagabb a szeletnél’) - egy sorkalat kenyér, így is mondták, ha kevesebb kell, nem az egész, csak egy sorkalat, csak egy kicsike, azt jelentette. Tehát a nagy kenyérből nem vágtak szabályos karajt, hanem a sarok levágása után átlósan vágtak le egy-egy újabb szeletet. A XX. század közepéig a szentkirályi emberek viszonylag kevés kenyeret fogyasztottak, hiszen napjában többször inkább puliszkát ettek. A leveshez azonban már jutott kenyér is, és ha a mezőre mentek dolgozni, nemcsak puliszkát csomagoltak, hanem sok esetben kenyeret vittek magukkal, amit szalonnával, túróval, sajttal és a hozzá való zöldségekkel: paradicsommal, uborkával és hagymával fogyasztottak. Újabban szalámit is vettek a nehezebb munkákhoz, amit Udvarhelyen szereztek be. A pirítós kenyér zsírral és fokhagymával a megszikkadt kenyér praktikus felhasználása volt. A bundás- kenyér teával az 1960-as évektől meghonosodott étel. A szilvalekváros kenyér a gyermekek kedvelt uzsonnája volt, az iskolába menet gyakran csomagolták nekik. A cukor nélkül keményre főtt szilvaízt felhasználás előtt meleg cukros tejjel puhították meg: cukros tejjel felmentettük, s akkó’jó kenőcsös lett, és kentük a kenyeret - iskolába is azt vittük. Meleg cukros tejjel kikavartuk ügyesen. Mert a szilvaíz megkeményedett, mint a marmeládé, kockára kivágták, kalánnal kivettük, s elkentük a kenyérre. Azt vittük örökké az iskolába: szilvaízes kenyeret. Ha pedig egy gyermek átment a szomszédba, akkor levágtak neki egy szelet kenyeret, s ha volt szilvaíz, akkor azzal kenték meg, vagy csak úgy magában fogyasztotta el. Egy idős ember visszaemlékezése a kenyér szeleteléséről és tárolásáról: Nálunk a kenyér az asztal fiókjából sose hiányzott, a megszegett kenyér. A kenyér nálunk a pincébe’ vót. Egyet kihoztunk a teknyőbu, aztán édesanyám keresztet vetett reá. Ő kezdte meg vagy az édösapám vagy a nagyobb testvérem. S mindegyiknek vágott, amennyi kellett. Ami megmaradt: az asztalfiókot húztuk ki, tettük vissza. Milyen a gyermek? A gyermek, amikó’ megette, tíz perc múlva ma éhes vót - mentünk vissza, és az asztalfiókot rángattuk ki, aki tudta, dézsmázta, kentük meg szilvaízzel... Kenyeret mindig szabad vót enni, a kenyér nem vót soha eltiltva. A kenyér, a szilva is ott vót, a zsír... De húsféle nem vót. A bátyám nagyobb vót, de én egy picit ügyesebb vótam. S akkó’ János tudta a kenyeret levágni, szeletelni. S mondtam neki: — Ne add nekem a pimpóst! Megmondom édesanyáméknak, hogy te nekem pimpóst adtál. És vót két öcsém. És adtuk nekik oda a karéjt, mert a torkotok nem fog fájni... Majd a felesége hozzáteszi: — A pimpóba’ ez a penicillin van. A penész. Amikó’ összetalálkozunk, akkó’ elkacagjuk magunkat, hogy mennyi sok pimpós kenyeret megetettek velünk, hogy ne fájtassuk a torkunkat. 53
