Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
nem tellett tehénre, egy kecskét mégis tartottak: ők főleg kecsketejet, -sajtot, -túrót fogyasztottak. Egyesek úgy vélik, hogy a legfinomabb és legjobb tej a lótej, mert finom, édes és tápláló. A bivalytejet is kedvelték. A szentkirályi paraszti gazdaságban sertést és baromfit is tartottak. A karácsony előtti disznóvágás valóságos ünnepnap volt a családban, amely a mai napig a hagyományoknak megfelelő módon zajlik, ám vannak új keletű termékek is. Egyes családokban a hasán bontják fel az állatot, mások a hátán felvágva kezdik a bontást. Az 1930-as évekig a szalonna, a kolbász, a véres és a májas hurka, a kásás hurka, a gömböc voltak a fő termékek, a disznyófőttsajt akkor új dolog volt, ma pedig májpástétomot és szalámit is készítenek. A szalonna a parasztember egyik legfontosabb és nagy becsben tartott étele volt, és a sütés-főzéshez szükséges zsiradékot is ez szolgáltatta. Az idős generációk körében ma is fontos étel: ... nálunk mindig kell a szalonna... szeressük... Én szalonna nélkül nem tudok élni. A gömböc készítése sem maradhatott el, hiszen a karácsonyi éjféli miséről hazajőve minden családnál a gömböcös tőtelékes káposzta volt a hagyományos étel. A töltött káposzta főzésének azt a módját, amikor a gömböc is megfőtt a töltelékek között, székelyes ételkészítési módként tartják számon. A füstölt csontok pedig a különféle levesek és főzelékek ízesítésére szolgáltak az év folyamán. A marhahús nem játszott fontos szerepet a táplálkozásban. Ha kiöregedett a szarvasmarha, a mészároshoz vitték levágatni. Ám ünnepi alkalomra a borjút a parasztember is levágta. A borjútokány ünnepi étel volt. A juh húsából is elsősorban tokány vagy tréken készült. Tyúkhúsból főzték a vasárnapi majorságlevest, a leveshúst pedig átsütve fogyasztották. Ha kakast vágtak, akkor tokány, azaz pörkölt készült belőle. A nyúlhúsból ugyancsak leves, sült és pörkölt készült. A jó minőségű ivóvíz nagy kincs volt, gyakran volt vízhiány a faluban. A kutak vizétől féltek az emberek, fertőzésveszélytől tartva. A XX. század első felében a csörgő adta a vizet, és az emberek a forrásvizet is hazahordták. A gyógyburjánokból készült teákat főleg gyógyhatásúk miatt fogyasztották, ritkán pedig a jóízű teázás kedvéért. A kávé fogyasztása új keletű szokás: az 1960-as évekig csak a cikóriakávéra tellett, később a babkávé vált általánossá. A székelyszentkirályi étkezési szokásokban a leveseknek kiemelkedő szerepe volt. Megtalálhatók közöttük a gyűjtögetéssel beszerzett alapanyagokból - vadsaláta, sóska, csalán, komló, gomba - készült ételek, ám a pityóka és a fuszulyka voltak a leggyakoribb alapanyagok, kiegészülve a konyhakerti zöldségfélékkel. A zsályás almaleves a legkedveltebb hagyományos szentkirályi levesek közé tartozott. Kedveltek voltak a savanyú ízhatású levesek is: tárkonyos pityókaleves, fuszulykaleves, disznótoros ká- posztaléleves. A vasárnapi és ünnepi leves a majorságleves. A falu népe ma is ezt tartja a valódi ünnepi levesnek, a román konyha csorba étele itt még nem általános. Igen régi hagyományt őriznek a falubeli asszonyok: a levesek főzését minden esetben a víz felforralásával kezdik, a cselédsorban megismert és alkalmazott recepteket hazatérve nem alkalmazták. Ám az új keletű csorba leves esetében már a napjainkban általános technológiai sorrendet követik. A levesek sűrítésének fő módja a habarás, tehát eresztéket adnak az elkészült ételhez. 148
