Bereznai Zsuzsanna: A népi táplálkozás hagyományai Székelyszentkirályon - Libelli Transsilvanici 11. (Kecskemét, 2015)
A sokszínű erdélyi és a székelyszentkirályi konyha
A kőttes palacsinta készítése hasonló volt: Háromszéken kőttes palacsinta volt. Kőttes kelt tésztából kerek formákat nyújtottunk, két lyukat a közepébe, és amikor forrt az olaj, akkor megsütöttük szép pirosra, lecukroztuk. Volt, ahol négyzet alakúra hajtották. Itt Szentkirályon pedig azt mondják: lapótya. A leves után második fogás. Egy kiló liszt, egy tojás, egy kicsi só, élesztő... Ha megkel, kiszaggatják tizenkét cipóra, kerekre megnyújtják - mindegyik közepébe két lyukat fúrnak. Olajban kisütik, megcukrozzák vagy lekvárt tesznek rá. A székelyszentkirályi népi konyha sajátosságai - kulináris ízlésvilág (Összegzés) A székelyszentkirályi hagyományos népi táplálkozás egyik legfőbb sajátossága - az erdélyi magyar és román étkezési szokásokhoz hasonlóan - a kásafélék szokásszerű fogyasztása a középkortól napjainkig. A középkorban gabonaőrleményekből készültek a kásák, amelyeket az újkorban a kukoricakása, a puliszka szorított ki. Ám emellett árpakása, árpapuliszka is asztalra kerülhetett a XX. század közepéig. A szegény ember gyakrabban élt puliszkával, mint kenyérrel. E finomőrleményből főzött kásaféle hagyományos változata az üstben egyben megfőtt étel, a rendes puliszka. Az üstből a lapittóra borították ki az egybefőtt, torta formájú kását, majd cérnával szeletelték. Újabb keletű változat az eresztett puliszka, amely finomlisztből vagy kukoricadarából készült, állandó keveréssel. Az idős generációk számára az üstben főtt, kemény állagú rendes puliszka a jó étel. Különösen kedvelt a rakott puliszka vagy kirántott puliszka: az edénybe rétegesen lerakott kifőtt kásaszeletek közé juhtúrót töltöttek, tejföllel leön- tötték, majd a kályha szélén összeforralták. Akkor volt jó, ha az alja szépen megpirult, ropogós lett, a közepe pedig szaftos. A székelyszentkirályi ember kenyere készülhetett búzából, rozsból, e kettő keverékéből, árpából vagy zabból is. Ám a puliszka mellett a kenyérfogyasztás nem volt számottevő. A XX. században az árpa- és a zabkenyér ínségeledel volt, a szegény családok asztalára gyakran került. Ám a jómód jele a búzakenyér volt, és csak a néhány tehetős család engedhette meg magának, hogy mindig tisztabúzából készüljön a kenyere. A székelyszentkirályi kenyér az Erdélyben általános vert hajú kenyér, amelynek a héja úgyszólván feketére ég a sütéskor, majd ezt a megégett héjat leverik róla. Mivel jelentős arányban tartalmaz burgonyát, pityókás kenyérnek is szokták nevezni. Szinte nincs olyan ház Szentkirályon, amelynek az udvarán ne lenne kemence. A székelyszentkirályi nép mindennapi étkezési szokásaiban a tehéntejnek és a juh- túrónak kitüntetett szerepe volt. A parasztság fő fehérjeforrása a tej, a tejtermékek és a tojás volt. Hús többnyire csak vasárnap került azt asztalra, az általában évi egy disznóvágás termékei pedig szigorúan be voltak osztva az esztendő folyamán. A tejet sokoldalúan hasznosították: frissen megitták, készült belőle aludttej, tejföl, vaj, túró, orda és sajt. A legszegényebb családok is arra törekedtek, hogy legalább egy tehenük legyen, ám legtöbbjüknek volt 4-5 juhuk is, amelyeket év közben az esztenán tartottak. A puliszka és a tej volt a legfőbb étel - a szegény emberek számára. Ám azok a családok, ahol 147
