Bárth János: Vízvezető közösségek Csíkszentgyörgyön és Csíkbánkfalván - Libelli Transsilvanici 8. (Kecskemét, 2010)

Víznyerés, vízfelhasználás a XX. század vége előtt

ból való vízszerzés némely falurész lakói számára csak nagy nehézségek árán vagy egyáltalán nem valósítható meg. Ezért Bánkfalván az újkorban jóval nagyobb jelentőségük volt az ásott kutaknak és a kútközösségeknek, mint Szentgyörgyön. Ezzel a sajátossággal Bánkfalva nem a „megyebeli” társfalujához, Szentgyörgyhöz, hanem a tőle délre fekvő Szentmártonhoz és Kozmáshoz idomult.

Borvizek, édesvizű források, gyógyító források

A Székelyföld magyar népe a széndioxid tartalmú, savanyú, illetve savanykás ízű, forrásként fölbugyogó természetes ásványvizet borvíznek nevezi. A szóösszetétel bor előtagja a víz savanykás, borra emlékeztető ízére utal. A Székelyföld bővelkedik savanyúvízforrásokban. Ezért a székelyek évszázadokon át leginkább borvizet ittak. A borvíz beszerzése, tárolása, szállítása fontos elfoglaltságot jelentett a családok belső munkamegosztásában. Ha a falu közelében volt megfelelő borvízforrás, akkor a borkút-ra járás legtöbbször a nagyobbacska gyermekek feladatának számított. A borvíz töltése, forgalmazása, szekerezése jelentős megélhetési, jövedelem- szerzési forrássá válhatott.1

Csíkszentgyörgy határában a Bor pataka helynév, amely magára a patakra és a patak völgyére is vonatkozik, valószínűleg a borvíz néven emlegetett savanykás ásványvízzel kapcsolatos.2 Az idős szentgyörgyiek az ezredfordulón is a kút szóval jelölik a forrást. Következésképp, Szentgyörgy és Bánkfalva „belső” határában valószínűleg forrásokkal kapcsolatos a Hidegkút pataka, a Borika kútja pataka, a Hármas kutak pataka földrajzi név. Bizonyára hajdani forrásokra utalnak a tizesira- tokban fellehető következő helynevek: Apadó kút (1863), Bandi kúttya (1795), Bor- vízkert (1935), Csatorna pataka (1868), Csorgó (1868), Édesbükk borvízkert (1912), Egeres kút (1866), Fenyőszó kútárka (1909), Fügés telek kúttya (1839), Havas kút (1860), Hideg kút (1843), Ikerkút árka (1843), Karatsi kúttya (1845), Kicsi kút (1928), Kösző kúttya (1909), Köves kút (1845), Kutak kúttya (1879), Külső kút (1907), Küszürű kúttya (1878), Lenkert kúttya (1842), Nagy kút (1862), Nagykút gödre (1862), Pap kúttya (1813), Sátoros kút (1862), Szakadát kút árka (1863), Szék pusztája mellett lévő Sós kút (1839), Szürke kút (1915).3

Ha idős szentgyörgyi emberektől megkérdezzük, hogy milyen víz a borvíz, legtöbbször a következő sajátosságokat sorolják föl: savanykás ízű, savanykás szagú; bugyborékolva tör elő a forrásból; rozsdaszerű színt ad a körülötte lévő földnek; sárgás, rozsdás színű a „sánca”.

A szentgyörgyiek a borvizet emberi ivásra használták. Főzésre nem tartották megfelelőnek. Az ételeket „édes” forrásvízzel, a XX. században pedig egyre inkább ásott kutak vizével főzték meg. Azt is tapasztalták, hogy a szarvasmarha és a ló nem issza a borvizet.

1 KISBÁN Eszter 1977., BÁNYAI János 1929., 1955.

2 Kasza Imre csíkszentgyörgyi bíró a helynévgyűjtő Pesty Frigyes tájékoztatója 1864-ben így vélekedett: „Egy ... völgy Borpataka név alatt ösmeretes. Itt borvíz vagyon". (PESTY Frigyes 1864. 289.)

3 BÁRTH János 2007. 364-370.

6