Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
Összegzés
Összegzés Generációk adták át egymásnak a csergekészítés ismereteit. Minden csíki leány anyjától, nagyanyjától tanulta el az ősi mozdulatokat. Hozományuk része volt egy-két maga szőtte cserge. A kelengyébe vitt ágy felszereléséhez ugyanúgy hozzátartozott, mint a szalmazsák, lepedő, derékalj, párna, később a paplan. Különbséget tettek a gyapjúpokróc és a cserge között. Csergének csak az alig sirített, ujjnyi vastagra durgált fonalból készített, ványolt, s a ványoláskor meglomosodott, vastag, puha, meleg takarót nevezték. Férjhezmenetelük után vették használatba, s takarództak vele. A XX. század közepén hatalomra jutott kommunista-szocialista vezetés a csíki hegyek között is minden eszközzel igyekezett felszámolni a hagyományos paraszti kultúrát, de — mint oly sok területen - itt sem járt teljes sikerrel. Az élet jelentősen átalakult ugyan, de a közösségi munkamegosztásnak ez a sok emberöltő alatt kialakult a formája búvópatakként a szocialista időszakban is továbbélt. Mindvégig voltak olyanok, akik - ha kevésbé nyilvánosan is - nemcsak önellátásra fontak, szőttek gyapjút. Egyes falvakban a családi bevételek kiegészítésére több asszony specialistaként foglalkozott a gyapjúszőttesek készítésével, ezzel egészítve ki a szűkös családi bevételeket. Munkájukkal tovább éltették a kézművességnek ezt az ágát. Náluk meg lehetett rendelni a hozományba szánt csergét, vagy pótolni az elhasználódott takarót. Legfőképpen télre vállalták a szövést. A megrendelő hozta a megfelelő mennyiségű fűsült gyapjút, a specialista pedig megdurgálta és megszőtte. Az ügyesebb asszonynak hamar elterjedt a híre, sokan fölkeresték. Mivel a bevétel után nem fizetett adót, ezért olcsóbban is dolgozott, nehogy valaki följelentse. Mások „hivatalosan”, az 1950-es évektől létrejött háziipari szövetkezetek bedolgozóiként vállaltak munkát. E szövetkezetek azonban mára mindenütt fölszámo- lódtak. Elvétve akad csak olyan, amely egyéni vállalkozók befektetésének köszönhetően túlélte az 1989-et követő gazdasági változásokat. A karcfalvi az egyik ilyen kivétel. Gépeit 1991-ben egy vállalkozó szellemű, fiatal házaspár - Mózes Csaba és felesége, Annamária - vette át, s kezdte el újra működtetni. Kezdetben csak fonalelőkészítéssel (mosással, tépéssel, fésüléssel, fonással) foglalkoztak. A gyapjúfonalat az akkor még működő csíkszentdomokosi szövetkezet vásárolta meg tőlük. A domokosi vállalkozás azonban lassan csődbe ment. Mózesék továbbra is láttak fantáziát a nagy múltú csíki székely festékesek készítésében, ezért 1997-ben Segesvárról régi, használt gépeket vásároltak részletre, megtanulták a gépek kezelését, karbantartását, munkatársakat vettek fel, s lassan bővíteni tudták vállalkozásukat. Mára egész Csíkban ismert a Mózes család gyapjúmanufaktúrája. 15 főállású alkalmazott és körülbelül 20 bedolgozó készíti termékeiket. Ahol nem élték túl a rendszerváltást a hajdani szövetkezetek, s nem volt, aki tovább működtesse őket, ott is megmaradt az egykori bedolgozó szövőasszonyok tudása. Néhányan közülük újra elővették szövőszékeiket, családjuknak, vagy egyéni megrendeléseket teljesítve újra szőnek. Amíg régen a hagyományos lomos csergékbö 1 általában egyet vagy kettőt adtak hozományba, addig az 1960-1970-es években elterjed új típusokból garnitúrát rendeltek a férjhez menő leány szülei. Egy ágytakaró, két foteltakaró, egy falvédő és 20
