Szabó Pál: Életutam - A Kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei. Új sorozat 1. (Kecskemét, 2009)
Szabó Pál: Életutam. Első rész
2001. február 19. hétfő, Zsuzsanna nap Még a malomlágerben történt. Behívattak a parancsnoki irodába és közölték velem, hogy a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi megállapodás értelmében a tisztek nem kötelesek dolgozni. Másnaptól kezdve nem dolgoztunk. Hiába jött a szlovák tolmács, hogy nem akarnak a tiszt urak dolgozni? Nem! Egy hét múlva kiválogattak közülünk hat tisztet, köztük a két Zimayt és 25 fokos hidegben egész éjjel az udvarban lévő vastag farönköket hengergettették velük. Reggelre Zimay Lacinak 39 fokos láza volt. Nem volt mit tennünk, másnap munkába álltunk. Ugyancsak a malomlágerben történt, hogy egyszer éjjel lisztet kellett a kenyérgyárban vagonból kirakni. Közben jól megtöltöttük a földig érő köpenyzsebeinket liszttel. Jó lesz bent a lágerben a vaskályhán lángost sütni. Éjfélkor a sztaroszta, egy idős orosz ember, mint munkavezető behívott bennünket a sztalovájára és adott egy-egy tányér káposztalevest. Jól esett munka után. De közben észrevette, hogy a zsebeink meg vannak töltve liszttel. Na ezt elveteti tőlünk a kapuőrséggel, gondoltuk. De valószínűleg Magyarországon lehetett hadifogoly az első világháborúban, mert nem a főkijáraton engedett ki bennünket, hanem egy hátsó mellék kiskapun, ahol nem volt őr a kapuban. így mentette meg a zsebeinkben lévő lisztet. De térjünk vissza Beketovkára, mert itt egy nem várt esemény történt úgy július derekán. Kiválogattak a tisztek és a legénység közül egy szállítmányra való csoportot azzal, hogy visznek bennünket haza. Végignézték az öltözetünket, ha rossz volt, újat adtak helyette. Na ennek fele sem tréfa! Mi, akik belekerültünk a transzportba, örültünk, hogy megyünk haza. Én és Orbán Karcsi kerültünk be a szállítmányba a kecskemétiek közül és még néhányan a tisztek közül. Elindult a transzport hazafelé... Mentünk, mendegéltünk kb. egy hétig, már vártuk, mikor érkezünk a Kárpátok alá, de azt nem értük el. Helyette kiraktak bennünket Moszkva alatt egy erdőben. Itt az amerikaiaktól kapott szigetelt sátrakban laktunk addig, amíg a mosdóvályúban be nem fagyott a víz úgy 2-3 centiméterre. Akkor átvittek bennünket Kolomenszkijbe, Moszkva külvárosába. Ide gyorsvasúton jöttünk. A kocsiban elegánsnak mondható nők, férfiak néztek és sajnáltak bennünket, szegény vojna-plenniket31, akik rágcsáltuk az útközben lopott káposztafejeket. Lehetne ezekről estétől reggelig mesélni, hiszen a háromévi hadifogság alatt annyi minden történt nap, mint nap, hogy amint írtam ezekről köteteket lehetne írni. Például azt még nem mondtam, hogy a malomlágerben többször átkutatták holmijainkat, elvitték a fényképeimet, de mit ad Isten? Azt mindig visszaadták, mert kisgyerekek voltak rajtuk. Azt sem mondtam még, hogy 1947 tavaszán megkaptam azt a fényképet, mely kis Marikámat ábrázolja kis angyalnak öltözve. Karácsonykor szerepelt benne. Ugyancsak kaptam még egy fényképet, 31 Hadifoglyokat. 63
