Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - V. Székely György: A faluhálózat kialakulása és a népesség rétegződése az Árpád-korban
A kényelmetlen, szűk és sötét veremházakban bizonyára csak a hidegebb, téli időszakban tartózkodtak, akkor is elsősorban az asszonyok és a gyerekek. A férfiak többnyire az állatok mellett töltötték az éjszakát. A mindennapi élet, főleg nyáron a házakon kívül, a szabad területen vagy a kevésbé zárt építményekben folyt. A településeken a földbe mélyített házak mellett nemezsátrak és egyéb felszíni építmények is álltak. Az 1147-ben hazánkban járt Ottó, freisingeni püspök leírása szerint a falvakban többnyire silány anyagból, nádból, fából épített házakat látott, míg a lakosság nyáron és ősszel sátrakban lakott.44 Nagyon valószínű, hogy az Árpád-kori településeken, főleg a korszak második felében földfelszínen álló, nagyobb méretű épületek is voltak. Ezek kialakításáról és szerepéről ma még keveset tudunk, mivel régészeti módszerrel jóval nehezebben kutathatók, mint a földbeásott lakóházak. A falvak legjelentősebb épülete a többnyire maradandó, szilárd anyagból épített templom volt. A kereszténység fokozatos, sokszor erőszaktól sem mentes elterjesztése után XI. századi királyaink erélyes egyházszervező tevékenysége következtében a Duna- Tisza közén is sorra épültek az egyszerű alaprajzú, egyhajós, többnyire félköríves szentélyzáródású, kisméretű falusi templomok.45 Ezeket általában a vízjárta területekből kiemelkedő dombokon vagy földhátakon döngölt agyagalapozásra helyben égetett téglából vagy a közelben bányászott réti mészkőből építették. Többnyire a templomok felépítését követően, a XI-XII. század fordulójától kezdték használni temetkezésre a templomok körüli, árokkal vagy fallal bekerített és megszentelt területet, ahol az évszázadok során a szűk helyen gyakran több száz sír zsúfolódott össze. A TATÁRJÁRÁS ÉS KÖVETKEZMÉNYEI A Duna-Tisza közén a XIII. század első évtizedeiben lakott falvak fejlődésében a tatárjárás okozott súlyos törést, egy részüknél teljes pusztulást. A nomád hadviselést magas fokon alkalmazó mongol seregek, melyek Közép-Ázsia után Kelet-Európát is uralmuk alá hajtották, 1241 tavaszán támadták meg Magyarországot. A vesztes muhi csata után a tatár csapatok előbb a Tiszántúlt, majd Pesttől délnek fordulva a Duna-Tisza közét égették fel. Különösen a nyílt alföldi területeken fekvő, védtelen falvak estek a pusztítás áldozatául, melyek lakossága nem tudott elmenekülni vagy elrejtőzni. A Duna és a Tisza parti sávjában felégetett falvak többségét az ártéri, mocsaras területeken meghúzódó, majd a veszély elmúlta után előmerészkedő lakosság idővel újra benépesítette. Jó példa erre a Tisza partján fekvő Alpár falu, amely a többi településsel együtt a tatárjárás idején elpusztult. 1266-ban még csak földként (terra Olpar) említi egy oklevél, de tíz évvel később, 1276-ban már ismét lakott (villa Alpar).46 A középső területeken, így Kecskemét környékén is a települések nagyobb része időlegesen vagy véglegesen elnéptelenedett. A mongol pusztítás mértékét a történeti kutatás eltérő 44 SZAMOTA István 1891. 16-17., Ottó püspök adatának értelmezéséhez ld. SZABÓ István 1966. 31-33. és KRISTÓ Gyula 1995. 38-43. 45 A tájegység középkori egyházi építészetének összefoglalása mindeddig megíratlan, csupán rövid összegzések (BICZÓ 1987. 71-80.) és kisebb területre kiterjedő összefoglalások (BALANYI Béla 1989. 57- 78.; GALLINA Zsolt 1999. 83-108.; TARI Edit 1991.) valamint ásatási közlemények SIKLÓSI Gyula 1999.; V. SZÉKELY György 1981. 109-111., 1987. 81-85.) állnak rendelkezésünkre. 46 BÓNA István - NOVÁKI Gyula 1982. 101. 29
