Bárth János (szerk.): Tükörképek a Sugovicán - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 8. (Kecskemét, 1997)

Beszédes Valéria: A szabadkai Szentkút – Bunarić – interetnikus vonatkozásai

sonlított a falusi templomok torkosbúcsújára, mint a messzi zarándokutak szentkúti búcsúihoz. A helyi egyház nem sietett felszentelni a kiskápolnát, mert a XVIII. és a XIX. század folyamán a katolikus egyház a nép szentkutakhoz kapcsolódó vallásos buzgalmát babonaságnak tartotta, csak ritka esetben, több évtizedes hagyomány után, áldotta meg az újonnan kialakuló szent helyeket. Ezért volt hiábavaló Szabadkán a katolikus hívek kérése századunk első évtizedében.

Az első világháborút követően, mivel korábban közkedvelt zarándohelyek elérhetetlenek lettek az itteniek számára, a szabadkai szentkút jelentősége is megnőtt. Ekkor már az egyház sem ellenezte a vallási áhítatot: 1926-ban végre felszentelte a szentkutat, 1974-től pedig a szabadkai egyházmegye kegyhelyeként tartja számon. Ettől az időtől kezdve éli fénykorát. Nemcsak a szabadkaiak látogatják már, hanem autóbusszal távolabbi vidékről is érkeznek ide búcsúsok.

A pravoszláv hívek számára ebben az új korszakban már nem olyan fontos a vodica. A slavára kevesen járnák, nem tartanak már itt népünnepélyt, a táncmultaság, a sabor végképp kiment divatból.

A szentkúthoz kapcsolódó eredetlegendák is többnyire a katolikusok hitvilágához igazodnak: többnyire Mária megjelenéséről szólnak, de a kiapadhatatlan forrásról is, melynek esetünkben két ága van: az egyik a görögkeletieké, a másik pedig a katolikusoké. Erre szerelték rá azokat a pumpás kutakat, melyek napjainkban is a híveket szolgálják. A szentkutak látogatása során a katolikusok körében fokozatosan kialakult a szokásos rend.

66