Bárth János (szerk.): Tükörképek a Sugovicán - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 8. (Kecskemét, 1997)
Kovács Endre: Szontai sokác summások a Bácskában (1945–1995) (Adatok Szonta néprajzához)
tartott fönn kapcsolatot, akik a summások munkaidejét és teljesítményét voltak hivatva ellenőrizni 1945-ig ill. a „felszabadulásig”.5 A második világháború után népcsere ment végbe: az elhurcolt németség helyébe Szontára is líkai szerb telepesek érkeztek, akiknek jelentős része később elköltözött a faluból. Az agrárreform programjába iktatott földosztás következtében a falu summásai (agrárproletárjai) jelentős birtokhoz jutottak, amely a bő gyermekáldásból származó, gyors telekosztódás miatt veszített eredeti jelentőségéből.6 A magántulajdonban levő birtokot az 1950-es évek elején jogerőre emelt, földmaximumról szóló törvény 10 ha-ra csökkentette. Fernbach Bálint és a többi nagybirtokos földjén a „Mladi Borac”, „Veliki Salas” állami gazdaságok létesültek. Megalakult a helyi Földműves Szövetkezet is. Hasonló volt a helyzet a környék többi településeiben, annyi különbséggel, hogy ahol korábban nem létezett nagybirtok, ott is életre hívta a kollektivizáció, amely egyéb változásokkal párosulva nemhogy megszüntette, hanem méginkább élesztette a summás életmódot. A tanulmány a teljesség igénye nélkül számol be a szontai sokác summások életéről. Az elmenekült és kifosztott földbirtokosok helyébe uprávnikok (vezetők) kerültek, kiket kezdetben (1945 után) a „Poljoprivredno Dobro” néven ismert állami birtok vezetésével bízott meg a politikai vezetés. Az osztályellenségnek nyilvánított intéző „botos ispán” helyébe, munkájához mit sem értő brigadéros került. A termelőeszközök hiánya áthidalhatatlan gondot zúdított a közös földtulajdonon alapuló TSZ-ekre (S.R.Z.). Megalakulásukkal méginkább növekedett a mezőgazdasági munkások iránti kereslet. Az „egyenjogúság”, meg az „azé a föld aki megmunkálja”- szólamok mellett a munkások (hajdani summások meg gazdák) bérét az év végén, a munkában töltött napok ill. a trudodán alapján számolták ki, ami az 1950-es évek elején már hivatalosan is tarthatatlan állapotokat szült, mivel a termőföld nem volt képes teljes éven át éltetni a hajdani summásokat, mert hát mindennek a termelékenység vallotta kárát. Más részről a dolgozók szociális-, egészségügyi-, rokkantsági- és nyugdíjbiztosítása tetemes terheket rótt a munkások fizetésére és a szocialista birtokok pénzügyi alapjaira. Következésképpen dönteni kellett az állandó- és szezonjellegű munkák, munkások között. Megszűnt a személyi jövedelmek természetben történő kifizetése és csakhamar fölbomlottak a TSZ-ek, visszaállt a summások, új nevén a szezonmunkások intézménye. A summásokat újra csak idényjellegű vagy alkalmi mezőgazdasági munkák elvégzésére vették föl (pl. kapálás, gyomlálás, répa-ritkítás, aratás, cséplés, betakarítási munkák). Bármennyire hihetetlenül hangzik is, a summások bérének alapját a paraszti ill. a magánbirtok munkaigénye, napszámja határozta meg. Mindez a kereslet-kínálatra, ill. a szabad munkapiacra épült. Valahányszor megtörtént, hogy a summás napi bére meghaladta a birtok állandó munkásainak a jövedelmét. A summás bérét kizárólag pénzben számolták el és egyezség szerinti időközökben fizették (hetente, kéthetente, havonta) a mg-i vállalat pénztárán, névreszóló összegekben.7 Nemcsak a birtokok, de a magángazdálkodók is tervezik gazdaságuk munkaerő szükségleteit. A szántóföldi növények munkaigénye azonban kiszámíthatatlan, mégis tőle függ a termesztés sikere. Más részről a termelés tőkeigényes és jellemző rá a kedvezőtlen visszatérülési idő. Nem csoda, hogy a gazdálkodók szemében szálka a munkaigény, vagyis az ún. gyalogmunka, amely úgymond egy tálból eszik a vállalkozóval, és ha nem vigyáz, teljesen fölemészti a kilátásban levő jövedelmét. Száz év távlatában oly sok akció 56
